2025. március 1-én az Egyházi Fejlesztők, a megujul.hu és a Sapientia Főiskola közös szervezésében zajlott Szinodalitás magyarul címmel konferencia. Nathalie Becquart Xavéri nővér Rómából érkezett Budapestre, hogy előadást tartson a 2021–2024 között lezajlott szinodalitásról szóló szinódus eddigi gyümölcseiről. Nathalie nővér a Szinódus Általános Titkárságának altitkára, az első olyan nő, aki szavazati joggal rendelkezik a püspöki szinódusban. A budapesti konferencia előtti nap a szervezők lehetőséget biztosítottak arra, hogy beszélgethessek vele. Nathalie nővér közvetlenül a repülőtérről érkezett, és azonnal készen állt, hogy válaszoljon kérdéseimre.
Jövő héten lesz a nőnap. 2021 óta dolgozik a Vatikánban. Hogyan érzi magát ebben a közegben mint nő? Nehéz kivívni a püspökök, papok és egyéb komoly férfiak tiszteletét?
2021-ben érkeztem a Vatikánba, amikor Ferenc pápa kinevezett a Szinódus Általános Titkársága altitkárának. Előtte már 2018-ban megfigyelőként részt vettem a fiatalokról szóló szinóduson, majd 2019-ben kineveztek a Szinódus Általános Titkárságának tanácsadójává. Összességében nagyon jó fogadtatásban részesültem. Tíz év tapasztalat volt a hátam mögött a francia püspöki konferenciánál, nagyon sokat dolgoztam együtt püspökökkel, papokkal. Az ifjúságpasztoráció és ifjúsági világtalálkozók szervezése kapcsán sok-sok európai és nemzetközi találkozón vettem részt, ismertem egy kicsit a római kúria működését is. Valóban eléggé különleges itt dolgozni, mert nagyon sokféle emberrel találkozik az ember. Amikor a szinódusi irodába érkeztem, már volt két női munkatárs itt, most hatan vagyunk.
Az, hogy mennyire nehéz kivívni a tiszteletet, a körülményektől függ. Persze ütközöm nehézségekbe is, hiszen Ferenc pápa ugyan fontosnak tartja, hogy minél több helyre nőt nevezzen ki, de még mindig kevesen vagyunk, és azon a poszton, ahová én kerültem, még sohase volt nő előttem. De a kérdés összetett, hiszen nemcsak nő vagyok, hanem például francia is, más munkatapasztalatom van, az interkulturális szempont is bejön a képbe. Vannak, akik szívesen dolgoznak csapatban, mások kevésbé, és azért az is tény, hogy a Vatikánban még mindig a klerikális-férfi stílus dominál. Ráadásul Olaszországban és az olasz egyházban a nők még hagyományosabb megítélés alá esnek, mint amit Franciaországban tapasztaltam.
Ahogy Ön is mondja, Ferenc pápa számára fontos, hogy nőket nevezzen ki vezetőknek a Vatikánban, de az utóbbi idők ilyen kinevezései mind szerzetesnőket érintettek. Az igazi választóvonal talán nem is nők és férfiak között húzódik, inkább az Istennek szenteltek és világiak között?
Nem hiszem, mert igaz, hogy a női kinevezések előtérbe kerültek a hírekben, hiszen ez egy nagy újdonság, de először egy laikus, házas férfi, Paolo Ruffini kapott igazán fontos pozíciót, egy dikasztérium vezetését, ő irányítja a Vatikán kommunikációját. A Vatikáni Múzeumnak pedig már évek óta egy laikus nő az igazgatója. A Világiak, családok és az élet dikasztériumában 2017 óta két családos nő a két altitkár.
Tehát a férfi–nő és a klerikus–világi kettősség is létezik, amiről gondolkodnunk kell. Az se nyilvánvaló, hogy hogyan találunk rá a megfelelő nőkre, akik felelős pozíciókat betölthetnek. A mostaniak egy része már hosszú ideje a Vatikánban dolgozott korábban is, mások nem, de itt éltek Rómában. Fel kell tárni, hogy kiknek van nőként olyan tapasztalatuk az egyház szolgálatában, hogy felelős pozíciót lehessen rájuk bízni.
Amikor a nők egyházban betöltött szerepe kerül szóba, általában mindenki a nők pappá vagy diakónussá szentelésére gondol. Mivel ez egy nagyon vitatott téma, úgy tűnhet, ez a legfontosabb. Holott addig is lehetnének női döntéshozók a katolikus egyházban, amíg ez nem eldöntött. Nem tereli el a nők felszentelésének kérdése a figyelmet a lényegi problémáról?
Természetesen érthető, hogy a nők felszentelésének kérdése nagy érdeklődést gerjeszt, hiszen a liturgiát érinti, ami az egyház életének központi eseménye.
A nők pappá vagy diakónussá szentelésének kérdése eléggé mediatizált vita, a szinódus viszont valójában inkább arra mutatott rá, hogy a nők a világon mindenhol egyre jobban igénylik, hogy meghallgassák őket, a rájuk jellemző karizmákat, és jobban részt vehessenek az egyház vezetésében, felelős beosztásokba kerülhessenek. Szerintem ez az igazi tét. A záródokumentum 60. pontja leírja, hogy a kánonjogban már most számos lehetőség van erre, de nem alkalmazzák széles körben ezeket a szabályokat, ezt kellene a gyakorlatba ültetni.
Láthatóbbá kellene tenni, hogy már most mennyi nő visel felelősséget a katolikus egyházban. Például számos országban a nemzeti karitászt nő igazgatja, ami egy nagyon fontos tisztség, nők gyakran iskolaigazgatók vagy teológiai fakultásokon tanszékvezetők, néhol dékánok is, máshol katekéták, közösségvezetők, egyházmegyei gazdasági vezetők, vagy katolikus egyetem rektorai.
A szinódus azt kéri, hogy ahol csak lehet, hívjuk be a munkába a világiakat, nőket és férfiakat egyaránt a plébániai testületekbe és az egyházmegyei pasztorális tanácsokba, mert ha nők és férfiak együtt dolgozunk, gyümölcsözőbb lesz a missziónk. Ettől függetlenül a női diakonátus kérdése egyelőre nyitott, de még túl megosztó, nincs konszenzus ezzel kapcsolatban. Az igaz, amit Fernandez bíboros is kifejtett a szinóduson, hogy a felszentelés kérdése mindenképpen csak a nők egy kis részét fogja közelről érinteni, az igazi tétje annak van, hogy hogyan lehetne általánosságban a nőket jobban meghallgatni, hangot adni nekik, és komolyabban elismerni a hozzájárulásukat az egyház életéhez.
Véget ért a szinodalitásról szóló szinódus második ülésszaka is. Hogyan zajlik az utánkövetés, melyek a Vatikán hosszútávú tervei a szinodalitással és a Szinódus záródokumentumában megfogalmazottakkal kapcsolatban?
Ami világos, hogy a pápa az aláírásával a záródokumentumot rendes tanítóhivatali dokumentummá emelte. Ebben azt is leírtuk, hogy a szinódusi ülés utáni megvalósítási szakasz is a szinódus része. A megvalósításhoz azonban idő kell. A terveinkről közelebbi részleteket nem árulhatok el, mert még tart a kidolgozásuk a megújult szinódusi tanáccsal. Azt azonban a záródokumentum is tartalmazza, hogy minden helyi egyháznak törekednie kell a szinodális működésmódra, ahogy a dokumentum írja: „A helyi egyházakat arra kérjük, hogy folytassák mindennapjaikat a konzultáció és a megkülönböztetés szinodális módszertanával, konkrét utakat és formálódó új módszereket azonosítva, hogy a különböző egyházi kontextusokban (plébániák, a megszentelt élet intézetei és az apostoli élet társaságai, a hívek mozgalmai, egyházmegyék, püspöki konferenciák, egyházak csoportosulásai stb.) kézzelfogható szinodális megtérést valósítsanak meg.” (9. pont)
Azonban Rómából nehezen tudjuk meghatározni részletesen a teendőket: minden egyes egyházmegye, plébánia, közösség a maga ritmusában csatlakozott a szinódusi folyamathoz, a saját jellegzetességeikkel, történetükkel. Ha példaként a nők helyzetét nézzük, a szinódusi dokumentum határozottan kéri, hogy minél inkább vonják be a nőket a döntéshozatali folyamatokba, azaz a plébániai testületekbe és az egyházmegyei tanácsadó testületekbe. Van olyan ország, ahol ez már most így van. Franciaországban, amit jól ismerek, minden egyházmegyés püspök mellett van egy papokból és laikusokból, köztük nőkből is álló egyházmegyei püspöki tanács. Sőt, ma már 25 francia püspök nevezett ki a kánonjogilag kötelező általános helynökön kívül egy általános küldöttet is, aki világi és a legtöbbször nő, és aki nagyjából olyan jogosítványokkal rendelkezik, mint az általános helynök. Ők hárman, a püspök, az általános helynök és a világi küldött együtt dolgoznak. A világi küldött, ez a nő általában részt vesz minden tanácsadó testületben. Ahogy épp a minap egy francia püspök mondta nekem, ő már szinte semmilyen döntést nem hoz meg egyedül, minimum ezzel a két emberrel, a helynökkel és a küldöttel megbeszéli, vagy pedig a teljes tanácsadó testülettel, ha olyan horderejű.
De vannak azok az országok is, ahol a mostani szinódusi folyamat volt az első lehetősége a világiaknak arra, hogy kifejthessék gondolataikat, mert még erősen él az a beidegződés, hogy a pap csinál mindent, a pap dönt mindenről. A prioritások tehát teljesen eltérhetnek attól függően, hogy milyen a társadalmi környezet.
Ezért minden püspöki konferenciának, egyházmegyének és egyházi közösségnek saját magának kell felmérnie, hogy hol tart és mit fog előtérbe helyezni, milyen úton jut előre. Az egyik fontos üzenete a szinódusnak, hogy ha valóban szinodális egyház akarunk lenni, energiát kell fektetni az erre irányuló képzésbe. Néhány egyházmegyében már vannak erre vonatkozó kezdeményezések, máshol most kell ezeket beindítani. Egy dolgot azonban nagyon határozottan kérünk minden püspöki konferenciától és egyházmegyétől, hogy állítsanak fel egy szinodalitással foglalkozó munkacsoportot.
Van ahol ezek már működnek, sok helyen az előkészítő szakaszt koordináló bizottság folytatja a munkát, máshol újonnan kell ezeket kinevezni. A mi szerepünk a titkárságon az, hogy támogassuk és kísérjük a helyi egyházakat, és összegyűjtsük a beérkező javaslatokat.
Ezentúl minden szinódus így fog kinézni, mint ez a legutóbbi? Kerekasztalok körül ülő csoportokkal és a Lélekben való beszélgetés módszerével?
Nem tudom, ez is az egyik vitatémája volt a szinódusnak, nem tudom megjósolni a jövőt. De az biztos, hogy átéltünk egy tapasztalatot, ami sokak szerint nagyon pozitív volt. Az is érdekes, hogy a szinodális módszer, azaz a kerekasztalok és a Lélekben való beszélgetések egyre jobban elterjednek az egész egyházban, szerzetesi közösségekben, iskolákban, plébániai képviselő-testületekben, egyházmegyékben.
Hogyan látja ön ezt a szinodális módszert, a Lélekben való beszélgetést? Ez egy egyetemes módszer, amit ezentúl bármilyen egyházi közegben fogunk tudni alkalmazni, vagy inkább a közösségi mérlegelés egy sajátos megvalósulása, amit minden helyzetre adaptálni kell?
Természetesen nem ez az egyetlen módja, hogy éljük a szinodalitást, a záródokumentum is leírja, hogyan lehet adaptálni. Mindazonáltal megdöbbentő, hogy ez a módszertan többé-kevésbé minden kultúrában működik. Mi a lelkiségi hagyományból fedeztük fel újra, először az ausztráliai plenáris zsinat használta. Amikor azon gondolkoztunk a titkárságunkban, hogy hogyan szervezzük a szinódusi konzultációt, akkor hallottuk, hogy Ausztráliában ez jól működött. Több helyen kipróbáltuk, és mindenhol gyümölcsöző volt. Lehetővé tette, hogy az emberek meghallgassák egymást az ima és a mérlegelés légkörében. Ezért javasoltuk, hogy alkalmazzák a kontinentális szinódusi üléseken, ahol szintén jó tapasztalatokról számoltak be. Így valóban meg tudjuk kölcsönösen hallgatni egymást és a viták nem válnak túl vehemenssé, hanem marad helye a Szentléleknek is, hogy megvilágítson minket.
A módszer egyik leglényegesebb eleme a csend, ami által törekszünk a konszenzusra. Az is nagyon érdekes, hogy ez a módszer nagyon hasonlít több bennszülött törzs gyakorlatára. Kanadában az őslakosok például körbeülnek, beszélgető-köröknek hívják ezeket, és pont úgy járnak el, ahogy a Lélekben való beszélgetésnél javasoljuk. Egy tollat vagy valami tárgyat adnak körbe, amit a beszélő tart a kezében. Afrikában beszélgető fának hívják, amikor egy faluban összegyűlnek, hogy valami közös döntést meghozzanak. Mindenkit meghallgatnak, mindenki elmondhatja a véleményét addig, amíg nem jutnak egyetértésre. Ez a módszer tehát az általános emberi bölcsességben gyökerezik. Egyébként a céges világban is ismernek hasonló módszert, a generatív beszélgetést, ami annak művészete, hogyan tárjunk fel közösen egy témát és hogyan keressünk közösen megoldásokat.
Egy általános antropológiai szükségletet elégít ki ez az eljárás. Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy meghallgassanak és mindannyian szeretnénk megosztani a gondolatainkat. De ha mindenki azt szeretné, hogy meghallgassák – és mindenki erre vágyik, ez a szinódus nagy tanulsága, hogy az egész világon mindenféle társadalmi kategóriába tartozó ember azt szeretné, hogy meghallgassák – ehhez az kell, hogy legyen, aki meghallgat, különben nem működik az egész. Ez a módszer ezt lehetővé teszi, megengedve természetesen a szükséges adaptációkat.
Magyarországon nem nagyon ismert a közösség, aminek ön a tagja. Kik a xaveriánus nővérek?
Mi azok közé a női közösségek közé tartozunk, mert számos ilyen van, melyek Loyolai Szent Ignác lelkiségét élik. 1921-ben Marseille-ben alapította a közösséget Claire Monestès. Erős közösségi élet jellemez minket és a kiengesztelődés iránti elkötelezettség. Azokhoz próbálunk szólni, akik kívül vannak az egyházon. Például ezért nem viselünk habitust, nincs szerzetesi ruhánk már a kezdetektől fogva. Az alapításunk arra az időre esik, amikor Franciaországban törvényileg elválasztották egymástól az egyházat és az államot (1905). A teljes nevünk Xavières Missionaires du Jésus-Christ, azaz Jézus Krisztus Xaveriánus Misszionáriusai, a misszionárius itt nem feltétlenül azt jelenti, hogy el kell menni a világ másik végére, hanem azokhoz elmennünk, akik távol vannak az egyháztól. Nekünk nincs sajátos működési területünk, vannak, akik, mint én is, az egyházban látnak el különböző feladatokat, mások teológiát tanítanak, közösségekben szolgálnak, de vannak olyanok is, akik a polgári foglalkozásukon keresztül orvosként, mérnökként, tanárként igyekeznek együtt járni azokkal, akik egyébként nem találkoznának az egyházzal. Kis közösség vagyunk, hat országban vagyunk jelen. Gyakran együttműködünk a jezsuitákkal és más rendekkel is.
Magyarországon sokan úgy gondolják, hogy a nyugat-európai országokban az egyház gyakorlatilag halott, feladta hagyományait, és a társadalom ellenségesen viseltetik a keresztényekkel szemben. Ön sokat dolgozott fiatal francia katolikusok között. Mit gondol, van jövője az egyháznak az ön országában?
Pont azért, mert harminc éven át dolgoztam az ifjúságpasztorációban és ismerem a francia katolikus fiatalokat, biztosan állítom, hogy egyáltalán semmi kétségem nincs az egyház jövőjét illetően. Igaz, hogy Franciaország egy nagyon szekularizált ország, vagyis nem örököljük automatikusan a hitet. A szociológiai kereszténység már nem létezik, azaz nem úgy lesz az ember keresztény, hogy egy keresztény társadalomba születik bele. A társadalom nagyon sokszínű, plurális. Sok más vallású is él nálunk, és sokan nem hívők, van, aki kifejezetten ateista, de a legtöbben inkább közömbösek. Paradox módon ugyanakkor nagyon nagy a lelki szomjúság is. Ezt tapasztaltam magam is, és tudom, hogy ez folytatódik azóta is, hogy eljöttem. A 18–20 éves fiatal katolikusok számára a hit tudatos döntésen alapul. Megtapasztalták a személyes találkozást Krisztussal. A francia katolikusok nagyon nagy százaléka igazán missziós lelkületű, komolyan gyakorolják a vallásukat és nagy kreativitásról tesznek tanúságot. Ez inkább persze a nagyvárosokra jellemző, hiszen ott élnek nagyobb számban fiatalok. Az utóbbi években azzal a lenyűgöző és váratlan jelenséggel is szembesülünk, hogy egyre nagyobb számban szeretnének felnőtten megkeresztelkedni, elsősorban fiatal felnőttek. Igaz, hogy kevesebb csecsemőkeresztelés van, de a felnőttkeresztelések száma exponenciálisan növekszik, 2023-ról 2024-re 31%-kal nőtt.
A másik, amit szeretnék hangsúlyozni, hogy Európában átéltük a többségi egyház és a keresztény társadalom tapasztalatát, de az egyház mindenhol jelen van. Sok országban mindig is vagy régóta kisebbségben élnek a keresztények. Indiában, ahol nemrégen jártam, a keresztények a lakosság 2,5%-át teszik ki, a katolikusok aránya kevesebb, mint 2% és nagy a vallási sokszínűség. Nem a számok bűvöletében kell élni, hanem Krisztusról tanúskodni ott, ahol vagyunk. Akár kis létszámú egyház vagyunk, mint például az algériai egyház, akár sok hívővel és nagy hagyománnyal bíró egyház, ugyanaz a hivatásunk, hogy mindenkinek segítsünk találkozni Istennel és tanúskodjunk az emberi nem egységéről a minket körülvevő emberek sokszínű forgatagában, mert valóban egyre sokszínűbb a társadalom, ami körülvesz minket. Nem hiszem, hogy az egyház el fog tűnni, mert mindig lesznek keresztények, akik megélik és tanúskodnak a hitükről.
Forrás és fotó: ujvarosonline.hu