Április 20-án, 116 éves korában meghalt Inah Canabarro Lucas brazil apáca, akit a világ legidősebb emberének is tartottak. Hogy ki most a legidősebb szerzetes, arról nem állnak rendelkezésre adatok, de Hermina nővér jó eséllyel versenghetne ezért a címért. Amit viszont némi bátorsággal állíthatunk: a kassai Jaschkó családban született kilenc gyermekből szerzetesi fogadalmat tett személyek száma, és köztük három testvér 306 életéve egyedülálló a világon.
Magas életkoruktól függetlenül is érdemes feleleveníteni a történetüket. Hermina és két testvére, István és Balázs sűrű politikai változások által sújtott évtizedekben, a hol Magyarországhoz, hol (Cseh)Szlovákiához tartozó Kassáról indulva külföldi missziókban teljesítettek szolgálatot. Megesett, hogy három különböző földrészen éltek – alábbi képünk ritka találkozásaik egyikén, 1970-ben, Olaszországban készült.
A három testvérhez kötődő érdekességeket egyénenként, megélt életkoruk sorrendjében közöljük, hogy aztán a teljes kép megrajzolásához egy ráadást is hozzátegyünk.
István, a tajvani Albert Schweitzer
Hogy a család negyedik gyermeke, István nem lesz magába zárkózó típus, már korán kiderült: az 1920-as években egy cserkészfelvonuláson felvidéki gimnazistaként magyarul énekelt. Ezért az ország összes középiskolájából kitiltották, így a gödöllői premontreieknél érettségizett, s 18 évesen belépett a jezsuita rend magyar tartományába. Ezzel a döntésével is falba ütközött: apja kitagadta, mondván, a jezsuiták erkölcsi szempontból nem megbízhatók.
Hasonló reakciót kapott tőle, amikor 1936-ban bejelentette: Kínába megy missziózni. István a búcsúztatása után csendes lelkigyakorlatra ment, ahová elhívta édesapját is, aki ott megbékélt fia döntésével, sőt evangélikus létére katolizált.
István 25 évesen indult Ázsiába, s onnantól egész életében (még 73 évig) a Távol-Keleten élt. Pappá is Shanghaiban szentelték, 34 évesen. Ekkor már jól tudott kínaiul, holott nyelvoktatója eleinte egy spanyol anyanyelvű tanár volt, aki angol könyvet használt… Mivel teológiai és filozófiai végzettségei mellett orvosi diplomát is szerzett, missziós tevékenységét kórházalapítóként és -igazgatóként is tudta végezni. Ahogy később elmondta, ez „létjogosultságot adott nekünk az új kommunista államban, és csendesen lefedte az éppen olyan kiterjedt pasztorációs munkánkat. A keresztények betegkezelésre jöttek, de a hátsó ajtón a kápolnába mentek.” De szürkehályog-műtétekre is sorban álltak az emberek, akik „vakon jöttek, majd látón mentek haza”. Egyedi volt az is, hogy a kórház eszközszükségletét az általuk tartott kecskék tejének eladásából fedezték.
Mindez a kínai polgárháború idején zajlott, ami kommunista hatalomátvételbe torkollott. Ezután államosították a kórházakat, így Jaschkóéknak sem volt maradásuk, de mivel István kórház nélkül is folytatta missziós tevékenységét, letartóztatták. 1954-ben kiutasították Kínából, ezt házi őrizet, majd átnevelő munkatábor is megelőzte, és családtagjainak elmondta, hogy kínzásokat is át kellett éljen, például letépték a körmeit.
Azt viszont írásban elevenítette fel, hogy a háromezer fős keresztény közösségük még akkor is gyarapodott, amikor társaival már ki sem mozdulhatott a lakásából. „Minden vasár- és ünnepnap ők jöttek, hogy a szentségekhez járulhassanak. Egy 76 éves öreg biciklit vett és megtanult kerékpározni, hogy a vasárnapi misét a harminc li (kb. 15 km – a szerk.) távolság miatt el ne mulassza.”
A kínai hatalom emberei ezalatt sem kímélték: a nyilvánosságban is igyekeztek tönkretenni a hírnevét, személyesen pedig azzal vádolták, hogy elvert egy fiút, akivel egy alkalommal épp csak beszélgetésbe elegyedett. A házi őrizet alatt az is megtörtént, hogy az egyik őrrel, akinek az lett volna a feladata, hogy az éjszakai kihallgatások után felügyelje, hogy nappal se aludhasson, barátságba került, s végül ő csempészett be neki misebort és ostyát, később pedig maga szerezte vissza Istvánnak egy másik őr által ellopott dolgait. Mindeközben „szívesen hallgatta a beszélgetésbe beleszőtt katekizmusmagyarázatot is”.
A Kínából történő kitoloncolása után nem sokkal Tajvanra került. A 44. életévében járt, ám élete fő művét még csak ekkor kezdte építeni, aminek következtében „tajvani Albert Schweitzer”-nek is nevezték. Eleinte kórházigazgató és plébános volt, később pedig felfigyelt arra, hogy a fogyatékossággal élő gyermekekkel sem a közösség, sem az állam nem törődik. Az országban elsőként iskolát és otthont szervezett nekik, de mivel erre anyagi forrásuk nem volt, a szülőkkel együtt ötszáz fős tömeget alkotva a parlament elé vonult.
Demonstrációjuk hatására törvényt hoztak arról, hogy az államnak kötelessége az ilyen emberekről is gondoskodni. Ezt megelőzően megesett, hogy szobába zárva élő súlyos betegeket mentettek ki, később viszont már az általa alapított intézet mintájára jöttek létre hasonlóak az országban. Ez lett a tajvani magyar misszió legfontosabb munkája, Jaschkó István állami kitüntetést is kapott érte. Tajvanon érte a halál, 98 évesen.
Balázs, a parkolóhely-bővítést is levezénylő jezsuita
Egyik öccse, a szintén jezsuitának állt Balázs nála is tovább élt: 102 évesen hunyt el 2023 decemberében. István atya és Hermina nővér legkisebb testvére, mondhatni, már a kitaposott utat követte, atyai kitagadással például már nem kellett számoljon. Egy 2017-es rádióinterjúban viszont őszintén beszélt arról, hogy átment különböző fázisokon, amelyek akár odáig is vezethettek volna, hogy otthagyja a rendet. „Papként szerelmes lettem, egy rövidebb ideig tartott ez, de soha, egyetlen egyszer sem jött fel a gondolat, hogy emiatt megváltoztatom a jezsuita pozíciómat. A kezdettől fogva távol állt tőlem ez a gondolat, és addig tart, amíg még élni tudok.”
Még gimnazista volt, amikor felmerült benne, hogy jezsuita legyen, ám ennek oka az volt, hogy nagyon bántotta, hogy nyolc testvére közül három nem jár templomba. 1937-ben járunk, Balázs ekkor részt vett a hollandiai cserkészdzsemborin, hazafelé pedig megállt Prágában, ahol bement imádkozni a Szent Miklós-templomba a három bátyjáért.
„Ott kaptam ezt a küldetést, hogy értük ajánljam föl magam Istennek, és legyek szerzetes.”
Így vezetett útja a jezsuitákhoz. A rendi képzést 1940-ben Budapesten kezdte, ám az egymást követő (politikai) változások következtében 15 év alatt előbb Kassára, Brünnbe, Szatmárnémetibe és Szegedre került, majd elöljárója tanácsára külföldre szökött. Ausztriai, olaszországi, aztán – már végzett teológusként és felszentelt papként – nagy-britanniai és kanadai állomáshelyek után a következő állomás az amerikai Jersey City lett. A következő 15 évben itt, egy középiskolában szolgált, a hittantanítás mellett latint és franciát, valamint úszást is oktatott, és még a sakk-klubot is vezette.
1970-től haláláig a torontói magyarok között szolgált, elöljáró is volt, nagy sikerrel szervezett adománygyűjtéseket, majd 1985-ben a teljes Szent Erzsébet-plébánia költözését menedzselnie kellett. Az ok prózai volt: az előző templom környékére kínai bevándorlók költöztek, s ettől olyan zsúfolt lett a környék, hogy a sokszor távolról érkező magyar ajkú hívek nem tudtak hol parkolni, így egyre kevesebben kezdtek járni a misékre. „El kell költöznünk, különben üresen marad a templomunk” – mondta később. Püspöki segítséggel végül találtak olyan, tömegközlekedéssel is megközelíthető helyet, amelynek környékén akár 130 autó is meg tudott állni, ráadásul a régi templom eladása fedezte az új plébánia költségeit.
Jaschkó Balázs nemcsak a „fontvonalban”, hanem a háttérbe húzódva is példamutató életet élt. Még odahaza, Kassán, 1944–45 viszontagságos hónapjaiban társaival szlovák falvakból menekültek számára rendezett be otthont, bő negyven évvel később pedig, miután Jeruzsálemben részt vett egy három hónapos biblikus kurzuson, elment Teréz anyához Kalkuttába, a haldoklók házába, ahol önkéntes segítő is volt.
Kilencvenöt évesen a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 96 évesen pedig a magyar állam is kitüntette, s bár végül közel 103 évet élt, már 90. születésnapján egy torontói költő, Fay Ferenc szavait idézte: „Ne szólj, csak ints, s én indulok, Uram.”
Hermina, a szökéseket is szervező nővér
A tegnapi napon a 107. életévét kezdő Jaschkó Hermina bizonyára nem sejtette, hogy mekkora jelentősége lesz annak, amikor kamaszlányként elhívta egy lelkigyakorlatra egyik cserkésztársát. Ráadásul barátnőjét még győzködnie is kellett, nem is igazán volt kedve az elcsendesüléshez, náthás is volt, ám végül kötélnek állt. A Szent Ignác-i lelkigyakorlaton aztán dr. Péterfy Idának (1922–2000) mély istenélményben volt része, ami arra vezette, hogy a 18. születésnapján magánfogadalmat tegyen a kassai ferences templomban, amire ma már a Jézus Szíve Nővérek Társaságának alapításaként tekintenek (hivatalosan ez csak 1985-ben történt meg).
Ida nővér a szabad vallásgyakorlást fenyegető politikai változások közepette is elkötelezett volt, hogy evangelizációs munkát folytasson, amihez hamar társakra is talált. Elsőként Jaschkó Hermina csatlakozott hozzá, akivel aztán évtizedeken át dolgoztak együtt. A ’40-es években országszerte zártkörű összejöveteleken készítettek fel pedagógusokat és családanyákat gyermekeik hitre nevelésére, oktatási anyagaikat írógépek segítségével terjesztették, amihez fedőszervként Budaörsön gyors- és gépíróiskolát nyitottak.
Visszafogottan éltek, s miként Istvánék Kínában, ők is tartottak kecskét. Az állatok jó tejet adtak, ám mivel időnként a kertben zajlottak az órák, a kecskék pedig a fű mellett előszeretettel ettek papírt is, fokozottan vigyázni kellett az ívekre…
Tevékenységüket sokáig sikerült titokban végezniük, ám Mindszenty József bíboros letartóztatása után, 1949-ben egyházi elöljárók tanácsára elhagyták az országot, hogy szabad földön fejleszthessék tovább a Társaságot, s úgy térjenek vissza Magyarországra (ez végül 1992-ben történt meg, rendjük tagjai ma idehaza, Amerikában és Tajvanon is szolgálnak.)
Tíz nővér hagyta el az országot, s az emigrálási folyamatot Hermina nővér szervezte. Csempészek segítségével, kettesével indultak útnak, az egyik párost el is kapták a hamis útlevelük miatt. Ágnes és Éva nővér hat hónapon át a soproni börtönben raboskodott, őket is Hermina próbálta kívülről támogatni; megesett, hogy tortát is sütött nekik. Ágnes és Éva mérges lett, amikor megkóstolták, de nem az íze miatt: Hermina térképet rejtett el a tortába, amelyen jelezte, hogy hova menjenek szabadulásuk után, majd miként jutnak ki az országból a zöldhatáron át. Rövid időre Herminát is lekapcsolták, s fogsága során barna kenyérrel kínálták – ő azóta sem hajlandó megenni az ilyen kenyeret.
Miután a Társaság újraegyesült, néhány évig Torontóban, majd 1956-tól Los Angelesben tevékenykedtek. Néhány hónappal korábban Ohióba is hívták a nővéreket, s hogy az odaköltözésükre esély sem nyílt, pont Herminán – illetve a vízumán – múlott. Hermina nővér utazott volna Youngstownba, hogy felmérje a terepet, s bár háromszor is elbúcsúztatták, háromszor is visszapattant a határon. Hiába voltak a nővérek ekkor már kanadai állampolgárok, és hiába kapott Hermina mindhárom alkalommal újfajta vízumot, nem segített. De mindezt az isteni gondviselés jelének vették, s negyedszerre már nem próbálkoztak.
Hermina nővér máig Los Angelesben él. Aktív évtizedei alatt elsősorban szervezési feladatokat látott el, elöljáró volt, de grafoanalízist is tanult, s amikor a rend a kaliforniai Nagy-Medve-tó közelében kiépítette a nyári családos táboruk helyszínét, ő szerelte fel annak konyháját, majd harminc éven át ő volt a táborok vendéglátó csapatának vezetője. Sokan fordultak hozzá lelki kérdésekkel, s a Jézus Szíve Nővérek Társaságának egy fiatalabb tagja, Farkas Zsófia szerint Hermina nővér hűségesen megőrizte magyarságának kincseit: „Mécs László-verseket olvasott, bejglit sütött karácsonykor, vagy például arra kért néhanapján, hogy énekeljem el neki a cserkészindulót.”
Hermina nővér ma már ágyban tölti napjai nagy részét, de ez csupán szűk egy éve van így. Pedig már 2017-ben, amikor még „csak” 98 éves volt, orvosai azt gondolták, nagyon rövid ideje van hátra. Állapota leromlott, Balázs bátyja is elutazott hozzá elbúcsúzni, heteken át csak a nővérek által főzött csirkeleves levét itta. „A Jóisten látja, hogy kire hol van szüksége, és az orvosok kijelentésével ellenkezően, Hermina nővér szinte újjáéledt, mint a főnixmadár.
Az azóta eltelt nyolc év alatt legalább egy tucat alkalommal bebizonyosodott, hogy életereje és életszeretete legyőzte az orvosok diagnózisát is. Bár Hermina nővér lelkileg nagyon készül a Jóistennel való találkozásra, az Úr ezidáig itt tartotta őt, hogy általa formálja továbbra is a közösséget” – mondja Zsófia nővér.
Hermina időnként már elfelejti, hány éves is pontosan; olykor meglepődve kérdez vissza: „Igen, már 106 leszek?” Azt sem érti igazán, miért van még itt, várja, hogy „elköltözzön”, de az életkedve és az étvágya kitartó. Rendtársai szerint jelképes, hogy mivel annak idején ő szervezte a külföldre szökésüket, ő volt a legutolsó, aki elhagyta Magyarországot. Torontóból Los Angelesbe is utolsóként költözött, s ő maradt hátra a földi életben is a rendbe az első években belépő, majd emigráló nővérek közül. No meg nyolc testvére is „odaát” van már.
És (egy) a ráadás
Tehát adott a 106 éves Hermina nővér, plusz a két jezsuita, István és Balázs, akik együtt pont 200 évet éltek, ám itt még messze nem zárhatjuk le a „szerzetescsaládfát”. A kilenc testvér között ugyanis akad még egy jezsuita pap, Jaschkó Pál (1918–1959), aki öccséhez, Balázshoz hasonlóan Kanadában szolgált az ’50-es években, ám 41 évesen meghalt. Olyan betegség támadta meg, aminek következtében a jobb karját amputálni kellett, így Vatikánból külön engedélyt kapott, s életének utolsó évében bal kézzel misézhetett.
Nővére, Elizabet a kassai kórház ápolónőjeként, de egyúttal harmadrendi nővérként tevékenykedett, a legidősebb lány, Irma pedig kifejezetten lemondott arról, hogy szerzetes legyen, hogy anyagilag támogathassa szüleit testvérei felnevelésében. Nem sokáig tehette ezt, mert 21 évesen meghalt.
Tehát Hermina, István, Balázs és Pál mellett még két testvér közel került a szerzetesi élethez, és innen nézve drámai fordulat, hogy további két Jaschkó-fiúból hithű kommunista lett.
A családi legendárium szerint Géza a feleségével és öccsével, Gyulával 1941-ben a Szovjetunióba indult, hogy a kommunizmus eszméjét segítsék, de kémnek nézték és munkatáborba zárták őket. Mindmáig az róluk az utolsó hír, hogy egyikük egy tifuszos betegnek átadta az ágyát, így viszont a földön kellett aludjon, amibe maga is belebetegedett.
Meglepőnek hathat, hogy a kilenc Jaschkóból csak egyvalakinek lett családja: Bélának két gyermeke, három unokája és négy dédunokája született. Ám volt egy „tizedik Jaschkó”, a kilenc testvérrel egy házban cseperedő másodunokatestvérük, Grega Rozália, akinek viszont három gyermeke, kilenc unokája és eddig 21 dédunokája született. Ráadásul az unokák között akad egy ferences szerzetes (Atanáz testvér), és mellékesen e sorok írója is.
Forrás és fotó: szemlelek.net