A konferencián Michael W. Banach érsek, magyarországi apostoli nuncius mondott megnyitó beszédet, videóüzenet formájában, mivel nem várt kötelességei elszólították az országból.
Jelen volt a szimpóziumon többek között José Antonio Rodríguez García, a Szentszék Magyarországi Nagykövetsége első beosztottja; Perendy László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja; az egyetem tanárai; valamint a verbita rend magyarországi rendtartományának elöljárói és tagjai.
A megjelenteket Madassery Benvin Sebastian SVD köszöntötte felidézve a rendalapító, Szent Arnold Janssen szavait: a legnagyobb ajándék, amit a másik embernek adhatunk a földön, az az evangélium. És hozzátette: erre a mai világban egyre nagyobb szükség van.
Magung Fransiskus Xaverius SVD tartományfőnök köszöntőjében rámutatott: a jubileumi év mottója kifejezi a verbita hivatás lényegét. XIV. Leó pápa is erről szólt péteri szolgálatának ünnepélyes megkezdésekor mondott homíliájában: „a missziós lelkületnek kell lelkesítenie minket. Nem zárulhatunk be kis csoportjainkba, s a világnál felsőbb rendűnek sem érezhetjük magunkat; arra nyertünk meghívást, hogy mindenkinek felkínáljuk Isten szeretetét, hogy megvalósuljon az az egység, amely nem szünteti meg a különbözőségeket, hanem értékeli mindenki személyes történetét és minden nép társadalmi és vallási kultúráját.” A tartományfőnök kifejezte reményét: ez a szimpózium is legyen buzdítás e küldetés teljesítéséhez. Krisztus, a népek világossága. Bárhová is küldenek minket, ezt a fényt kell tükröznünk, hogy a közömbösség, az intolerancia és a bűn árnyéka és sötétsége eltűnjön. Tegyük ezt a jubileumi évet a valódi kegyelem és a lehetőségek időszakává. Amik holnap leszünk, arra a Szentlélek már ma felkészít minket. Engedjük, hogy a Lélek működjön, amely magával ragad minket, és mélyebb vizekre vezet” – idézte Michael W. Banach érsek Anselmo Ricardo Ribeiro SVD, az Isteni Ige Társaság általános elöljárójának szavait.
Ezek a mondatok adják meg az alaphangot a rendi jubileum megünnepléséhez. A nuncius hozzátette: a jubileum főszereplője pedig Szent Arnold Janssen, aki megalapította a rendet. Ő gyakran feltette a kérdést: „Uram, mit akarsz tőlünk? Hová vezetsz minket a történelem ezen a pillanatában?” A válasz a harmadik évezred mély vizeire vezet el minket: „tanúságot tenni a világosságról mindenhol, mindenkinek.” Isten első szavai a Teremtés könyvében: „»Legyen világosság!« És lett világosság” (1Móz 1,3).
Isten első feljegyzett szavaiban nyilvánvalóvá válik a világosság fontossága, és hogy Isten azért teremtette a világosságot, hogy rendet és harmóniát hozzon egy formátlan és alak nélküli világba – fogalmazott Michael W. Banach, majd kifejtette: a világosság témája végigvonul a Biblián az Ószövetségtől kezdve, míg elérkezünk oda, hogy Jézus egyértelműen megfogalmazza: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Követni őt azt jelenti, hogy többé nem ragadunk a sötétség, a zűrzavar vagy a félelem fogságában. Fénye szabadságot, iránymutatást és soha véget nem érő életet hoz. Ez egy nyílt meghívás mindenkinek, hogy lépjen be abba az életbe, amelyet csak ő adhat. A világosság gyermekeként élni azt jelenti, hogy olyan döntéseket hozunk, amelyek tükrözik Isten jóságát és igazságát.
Azt jelenti, hogy megmutatjuk a világnak, milyen az, amikor valaki hozzá tartozik. Életünk élő példává válik, amelyben Isten fénye ragyog. Szent Arnold Janssennek volt egy nagyon fontos megérzése: a világosságról tanúskodni furcsa feladat. Ha fáklyát tartasz a kezedben, és azt szeretnéd, hogy valaki lássa, nem elmondod, hogy „ez egy fáklya”, hanem a magasba emeled a fáklyát.
Szent János azt mondja, hogy Keresztelő Jánost Isten küldte, és „azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. (Jn 1, 6–9). Tehát ez volt Keresztelő János és ez volt Szent Arnold Janssen küldetése is. S az elmúlt 150 évben számtalan verbita misszionárius küldetése is és – bármennyire is furcsának tűnik ez a feladat –, a mi küldetésünk is ez marad.
Mit tanulunk tehát erről a furcsa küldetésünkről, amikor azt a világosságról való tanúságtételként fogalmazzuk meg? – tette fel a kérdést a nuncius. Többek között megtudjuk, hogy Krisztus fénye, ez a lelki dicsőség, amelyet a „szívünk szemével” látunk, Jézus evangéliuma által ragyog. Vagyis főleg az emberek tanúságtétele által arról, amit Jézus elért, amikor szenvedett, meghalt és feltámadt. Ez furcsa. A fény szavakon keresztül ragyog, de a szeretet cselekedetei is kulcsfontosságúak ebben a ragyogásban. Megtanuljuk, hogy az embereknek meg kell nyitniuk „szívük szemét”, hogy meglássák Krisztus világosságát és Isten ezt a szemfelnyitó munkát emberi tanúk által végzi. Ezért, Szent Arnoldhoz hasonlóan, ne hagyjuk, hogy a világosságról való tanúságtétel furcsasága megállítson. Dicsőségesen furcsa. Olyan módon furcsa, hogy reményt ad nekünk, hogy valóban segíthetünk látni „a vakoknak”.
A nuncius végül rámutatott: ahogy Isten első feljegyzett szavai a világosságról szólnak, úgy a Szentírásban feljegyzett utolsó látomás is: „A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány. Fényében járnak a nemzetek, és a föld királyai elhozzák bele dicsőségüket. Kapuit nem zárják be soha, hisz ott nincs éjszaka.” (Jel 21,23–25). Jézus, a Bárány, a ki nem alvó lámpás. A világosság minden nemzetet és embert hív, beleértve azokat is, akik már hívők, hogy jöjjenek és éljenek az ő jósága és békéje alatt. A világosság egy olyan jövőt mutat, amikor Isten népe soha többé nem lesz elválasztva az ő szeretetétől.
A megnyitó beszéd után Stanislaus Thanuzraj Lazar SVD római generális missziós titkár, a missziológia doktora tartott előadást a misszió irányelveiről és formáiról a mai világban. VI. Pál pápa azt írta Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában: az Egyház a legelső evangelizációs eszköze híveinek hiteles keresztény élete.
Tehát a hangsúly a hitelességen van – mutatott rá az előadó –, és mindannyian megívást kaptunk erre: egyéni, szűkebb közösségi és intézményi, vagyis az egész Egyház szintjén, valamint ökumenikus szinten egyaránt, mely utóbbi tanúságtételre különösen is szükség van itt, Európában – tette hozzá az indiai származású verbita szerzetes.
Elhangzott: az ad gentes (nemzetek felé végzett) evangelizációról ma a hangsúly az inter gentes (nemzetek közötti) misszióra került. Heinz Kulüke SVD, az Isteni Ige Társaság korábbi általános elöljárója ezt egyszer úgy fogalmazta meg: missziós szerzetesként életünknek közel kell lennie az emberekhez.
Hogyan lehetünk a világosság tanúi a mai korban, amit a relativizmus, a posztmodern kultúra, az individualizmus és az elmagányosodás, a digitális világ és az álhírek terjedése jellemez? – tette fel a kérdést Stanislaus Thanuzraj Lazar. Ebben a komplex valóságban a válasz is összetett. Újra elhangzott: az egyik legfontosabb a misszióban a hitelesség, de elengedhetetlen a személyes kapcsolódás a másik emberhez és a kölcsönösség. Fontos, hogy megértsük a kor valóságát, tehát nem elmenekülni kell a kultúrától, a digitális világtól, hanem bölcsen használni. És végül, de nem utolsó sorban: kérni kell Istentől a bölcsességet (Jak 1,5), hogy eligazodjunk a zűrzavarban, és bátorságot, hogy hűségesen, kompromisszumok nélkül élhessünk.
A missziós titkár végül hangsúlyozta: arra kaptunk meghívást, hogy mint Jézus, prófétai tanúságtevők legyünk. Fel kell tennünk a kérdést: miért nem neveznek bennünket – engem, személy szerint – prófétának? Mi hiányzik? Amire szükség van az a prófétai bátorság, ami olyan, mint a ragyogó világosság, és csak a személyes meggyőződésen és áldozaton keresztül lesz láthatóvá.
A konferencián az elméleti előadások mellett a gyakorlat, mindennek az egyéni életben való megvalósulása is megjelent. Gável András, az Eucharist együttes vezetője tanúságtételében arról szólt, hogy az ő életében hogyan valósul meg a misszió, nemcsak mint dicsőítésvezető, hanem mint családapa és hitoktató is. Rámutatott: a misszió, ez a félelmetes és kockázatos küldetés, ott kezdődik, ahol élünk, és csak úgy valósulhat meg, ha személyesen és közösségként is megújulunk. Oda kell menni Jézus lábához, és „értékes olajat”, az időnket pazarolni rá, mert a missziót valójában nem is mi végezzük, hanem ő, rajtunk keresztül.
Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, a diagnózis alapú felzárkózási stratégia végrehajtásáért felelős miniszterelnöki biztos a felzárkózó települések programról beszélt; elsősorban nem statisztikai adatokat, hanem emberi kapcsolatokat bemutatva. A Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Körömben a felzárkózó települések program a verbitákkal valósul meg. Vecsei Miklós elmondta, ami megkülönbözteti a programban részt vevő települések lakóit, az a nyomor. Ez nem szegénység, amikor bár sok minden hiányzik, de az értékek és a jövőbe vetett hit megvannak; a nyomorban eltűnik a jövőkép, és ha nincs cél, nincs akarat.
A fotókkal kísért előadásban a csaknem összedőlt házak, a lomos, piszkos udvarok fotói mellett megjelentek az ugyanilyen állapotban lévő helyi templomok képei is. Vannak olyan falvak, amelyekben húsz éve nem járt pap. Vecsei Miklós elmondta: a program során ezeket az épületeket is igyekeznek újra használatba venni, zenélnek, imádságokat, ünnepségeket rendeznek bennük. De nem az a kérdés van-e ajtaja vagy teteje a templomnak, hanem hogy van-e ember, aki behívja oda a helyieket. A kulcsszó a jelenlét.
Csiszár Klára pasztorálteológus, a Linzi Katolikus Egyetem Teológiai Karának dékánja előadásában a misszió fogalmát járta körül. Ma az erről való gondolkodás alapja a II. Vatikáni Zsinat Ad gentes kezdetű dekrétuma, ami leszögezi: az Egyház a maga egészében missziós természetű.
Ennek van egy Szentháromság-ökonómiai oldala: a misszió a Szentháromság dinamikájából táplálkozik, hiszen a Szentháromság az a szeretetközösség, ami állandóan azon munkálkodik, hogy átalakítsa a világot. Ugyanakkor van egy teremtéstani vetülete is: ebben a munkában alapvetően fontos a teremtett ember, mint a misszió címzettje és eszköze. És van egy megváltástani oldala is: vagyis, hogy mindeközben állandóan úton vagyunk Isten felé. A Krisztus-esemény után pedig már egy hús-vér Logosz nyomában akarunk járni. Az Egyház missziós természete azt jelenti, hogy ezt a Logoszt akarjuk megszólaltatni, és ez az Egyházat önmagán kívülre vezeti. Hiszen aki megtapasztalta Isten teremtő és gyógyító szeretetét, az rádöbben, hogy ez a szeretet küldi őt. A misszió tehát Isten szeretetének megtapasztaltatása, jelenvalóvá tétele, ami állandó feladat és állandó egyházszületést eredményez – mutatott rá a pasztorálteológus.
A szimpózium utolsó előadása szintén egy személyes tanúságtétel volt: Kacsó András energetikai mérnök, családapa vallott arról, hogy a házasság és a szülőség iskolájában hogyan alakult át a feleségével közös, vágy vezérelt életük kapcsolat vezéreltté. Tíz gyermekük közül többen egy anyagcserezavar következtében súlyosan fogyatékosok. Egyszer alkalmuk nyílt elmenni egy lourdes-i útra, amikor ha nem is nyíltan megfogalmazva, de mégiscsak a gyerekeik gyógyulását kérték. A gyerekek nem gyógyultak meg, mert nem voltak betegek – fogalmazott Kacsó András –, hanem ő és a felesége „gyógyultak”, változtak meg. Kialakult bennük az Isten iránti teljes önátadás, ami tulajdonképpen szerelem (agapé) – vagyis ettől kezdve az Istennel való kapcsolat vezérli az életüket.
A konferencia zárásaként Madassery Benvin Sebastian SVD idézte Szent Arnold Janssen imádságát: „Az Ige világossága és a kegyelem Lelke által hátráljon meg a bűn sötétsége és a hitetlenség éjszakája, és éljen Jézus szíve minden ember szívében” – ez legyen életünk mottója.
Szalontai Anikó
Forrás és további fotók: magyarkurir.hu