Interjú Massimo Fusarelli ferences generálissal

Budapest
Massimo Fusarelli OFM miniszter generális május végén Magyarországra látogatott rendtársaihoz, és pünkösdkor részt vett a csíksomlyói búcsún is. A ferences rend küldetéséről, béketeremtő missziójáról, a 800. évfordulókhoz kötődő jubileumsorozatról kérdezte Thullner Zsuzsanna a pasaréti ferencesek rendházában.

 

– A Kisebb Testvérek Rendje a harmadik legnagyobb létszámú szerzetesrend. Hol vannak jelen a világban? Mit jelent egy ilyen nagy közösség vezetőjének lenni?

– Mintegy tizenkétezer ferences testvér él a világ százhúsz országában. A legújabb házunk néhány hónapja nyílt meg Botswanában. Jelen vagyunk Európa minden nagyobb országában, Afrikában harmincöt országban, kisebb, de növekvő számban a legnagyobb ázsiai országokban, Közép- és Latin-Amerika gyakorlatilag valamennyi országában és Észak-Amerikában is. Nemzetközi testvériség vagyunk, szolgálatom során olykor naponta más nyelvet hallok, más mentalitással és kultúrával találkozom. Mindennap rá kell jönnöm, hogy túlnő rajtam a feladat. Kezdetben ez nagyon megijesztett, de aztán megértettem, hogy nem a siker a fontos, hanem a szolgálat, a meghallgatás és a tanulás. A világot egykor meghódító, de ma már gyengülő, hanyatló Európában a rendnek újra fel kell fedeznie identitását. Nem lesz többé ezernyi rendházunk, mint kétszáz évvel ezelőtt, de jelen lehetünk sok helyen, reménnyel telve. Európának szüksége van a karizmánkra. A miniszter generális feladata egyben tartani a világban jelen lévő közösségeket, és mindenkit emlékeztetni a nyitottság fontosságára, hogy senki ne zárkózzon magába.

– Hogyan élik meg napjainkban a ferences karizmát? Változik ez a történelem során?

– Szent XXIII. János pápa azt mondta: az evangélium nem változik, mi vagyunk azok, akik változunk. Vagyis az evangéliumot mindig új módon kell hallgatni, olvasni és megélni. A ferences karizma mindig ugyanaz, de dinamikus valóság, nem tekinthetünk rá úgy, mint kőbe vésett, betartandó törvényre, hanem élni kell. Szent Ferenc életté akarta tenni az evangéliumot, és evangéliummá az életet. A karizmát úgy tudjuk megélni, ha kapcsolatban vagyunk a történelemmel, napjaink valóságával. Ha elveszítjük ezt a kapcsolatot, a karizma elnémul, megmerevedik, múzeummá válik, amely szemlére teszi a múlt darabkáit, de nem segít párbeszédbe lépni a múlttal. Mi főként a jelennel akarunk dialógust folytatni, és ehhez jobban jelen kell lennünk a világban, interaktív módon, vagy ahogyan Szent VI. Pál mondta: „emberségben szakértőként”. Folyamatosan olvasni kell az idők jeleit, de nem politikai szempontból, hanem a hit szemszögéből, hiszen tudjuk, hogy Isten szól és cselekszik a történelemben. A karizma akkor világít, akkor mutatkozik meg a maga erejében, ha kapcsolatban vagyunk korunk történelmével, az emberek életével.

Könnyebb lenne csak szabályokat betartani, de akkor a múltban élnénk. Kísértés az is, hogy anélkül tekintsünk a jövőbe, hogy a jelen talajába gyökereznénk. A reményt kell továbbadnunk. Nem illúziókat árulni, hanem az igazi keresztény reményt, Krisztust közvetíteni.

– Korunk tragikus valósága az Ukrajnában zajló háború. Milyen kérdések elé állít bennünket ezzel a történelem?

– Kétszer voltam Ukrajnában a háború kitörése óta, először tavaly áprilisban, aztán októberben. A háború megmutatja nekünk Európában: illúzió volt azt hinni, hogy béke van. Gyenge volt az egyensúly, nem állt szilárd alapokon. Valaki azt írta, az ukrajnai háború a globalizáció végét jelenti. Véget ért a posztmodern világ, és nem tudjuk, mi kezdődik. Ennek a konfliktusnak a hatásai érezhetők Ázsiában, Afrikában, a szudáni háború is az Ukrajna elleni agresszió egyik hatása, és nem látjuk a kiutat. Ki akar valóban békét? Ki tesz a békéért? Milyen érdekek vannak jelen ebben a konfliktusban? Nagyon fájdalmas az is, hogy két egyazon hagyományt követő keresztény nép gyilkolja egymást. Szívszorító szembenézni ezzel, mint mindig, amikor a történelem során a keresztények egymás ellen háborúztak. Mindenki Isten nevében teszi. De milyen isten nevében? Bizonyára nem a keresztény Isten nevében.

– Hogyan vannak jelen a ferencesek a háború sújtotta Ukrajnában?

– A provinciában hatvanhét ferences testvér él, főként a nyugati területeken, és van egy kisebb görögkatolikus közösségünk is huszonhét testvérrel. A keleti részeken csak két házunk működik. A ferencesek ott maradtak az emberek mellett, segítik őket, különösen az eldugott falvakban maradt időseket, akiknek nehéz élelemhez jutniuk. A szerzeteseket is érinti a háború, családtagjaik harcolnak. Ellátogattam hozzájuk, tartjuk a kapcsolatot, látom, milyen nehéz nekik, mindennap szembesülnek a szenvedéssel. Sokféle módon segítünk, és már tervezzük a háború utáni feladatokat, iskolák felállítását, az élet újraindítását.

– Szent Ferenc szép példája a béketeremtésnek: a keresztes hadjáratok idején hatalmas alázattal és bátorsággal ellátogatott Malik al-Kámil egyiptomi szultánhoz.

– A szaracénok megdöbbentek, amikor meglátták ezt a rongyos ruhákba öltözött, fegyvertelen keresztény férfit és a társát, akik – bár a keresztes hadjáratot vezető bíboros nem értett egyet ezzel – a harctéren keresztül mentek hozzájuk. Ferenc az evangéliumot hirdette a szultánnak. Akkoriban elképzelhetetlen volt a vallásközi párbeszéd, de ott két kereső, lelki ember találkozott, akik tiszteletben tartották egymást. Ez a békekeresés modellje. Ferenc nem akarta magához hasonlóvá tenni a másikat, hanem elébe ment, hogy találkozzanak, és ott volt köztük, velük valami, ami nagyobb náluk: a béke. A keresztes hadjárat folytatódott, a keresztények vereséget szenvedtek, úgy tűnt, a béke elveszett. De még ma is beszélünk erről a gesztusról. A béke olyan mag, amely akkor is gyümölcsöt terem, ha abban a pillanatban ez nem látszik.  

– Ma hogyan folytatják a ferencesek a békemissziót?

– Az igazságosság és béke ügyét szolgáló szervezetünkön keresztül is jelen vagyunk számos országban. A múlt hónapban Srí Lankán voltam, ahol virágzik a korrupció, erőszak uralkodik. A ferences testvérek az emberek mellett állnak, és nem csak a templomokban. Ott vannak a tüntetéseken is, hogy kiálljanak az emberi jogok mellett, a korrupció ellen. A Fülöp-szigeteken és Mexikóban is küzdenek a szerzeteseink a korrupció és a kábítószer-kereskedelem ellen. Kockázatot vállalnak ezzel, voltak, akiket megfenyegettek, és el kellett jönniük onnan. Brazíliában, Amazóniában új házat nyitottunk, hogy az őslakos népek mellett álljunk, akiket a központi kormányzat el akar pusztítani, hogy megszerezze a földjeiket. Nem alkotunk hadsereget, de más egyházi szereplőkkel együtt jelen vagyunk ezekben a küzdelmekben. Tavaly jártam a mexikói Tijuanában, láttam az erőszak, a drogok, a prostitúció világát. Csak akkor értjük meg ezt a hatalmas embertömeget, amely a Mexikót az Egyesült Államoktól elválasztó fal felé özönlik, ha a saját szemünkkel látjuk a körülményeiket. A ferences testvérek házat nyitottak ott olyan, pszichés betegséggel küzdő emberek számára, akik egyébként az utcán halnának meg. Texasban is nyitottak egy házat, hogy segítsék a migránsokat. Haiti, Kuba, a kongói Kivu tartomány – ahol a nyugati szerzésvágyat kiszolgáló, elfelejtett háború dúl –, Mianmar… Sok helyet mondhatnánk, ahol jelen vagyunk. Az emberek szenvednek, egész népek szenvednek, és a szerzetes testvérek igyekeznek ott lenni közöttük.

– Mit jelent a ferencesek számára az, hogy jelen vannak a perifériákon?

– 2009-ben azt kérték az elöljáróim, hogy vegyek részt egy új közösség elindításában Róma keleti peremvidékén, ahol a legtöbb migráns él. Nyitottunk egy kis házat, és ott voltunk közöttük, különösen a családok mellett állva. Róma központjában születtem és nőttem fel, s azzal, hogy kimentem a városom peremére, más nézőpontból láttam Rómát. Más hallani róla, és más ott élni, osztozni az emberek sorsában, kapcsolatban lenni a város rengeteg nehézséggel küzdő részével. Kimenni a periféria és ott élni azt jelenti számunkra, hogy megváltoztatjuk a nézőpontot. Sürgető szükség van erre, de nagyon nehéz, számunkra is. A Fülöp-szigetek egy déli szigetén évente húsz tájfun söpri el a gyakorlatilag papírból épült picinyke házakat és a bárkákat, mégis nagyon lelkes szerzetestársakat láttam ott. A jelenlét a periférián megváltoztatja az embert. Nem könnyű, nem mondom, hogy minden ferences örömmel szalad a peremvidékekre, de vannak, akik igen, és ők segítenek, hogy lépéseket tegyünk a nézőpont megváltoztatása felé.

– Milyen egyéb kihívásokkal néznek szembe?

– A legelső kihívás a hit: hogy olyan hitünk legyen, ami átjár, betölt és átalakít minket. Nem magától értetődő, hogy minden papnak, szerzetesnek ilyen a hite. Nem azt mondom, hogy elvesztik a hitüket, hanem hogy nem az első helyet foglalja el az életükben. Szükségünk van arra is, hogy megálljunk, elcsendesedjünk, ahogyan most Szentkúton láttam, ahol a szerzetesek egyhetes csendes imádságra vonultak vissza. Sokat dolgozunk a kiskorúak és a sebezhető felnőttek védelmén is, a képzésen, a megelőzésen, az esetek kivizsgálásán. Az áldozatokat helyezzük a középpontba, miközben kísérjük azokat a testvéreinket is, akik beleestek ebbe a vétekbe. Én is tanulom még ezt az utat, és azt látom, hogy ez az emberség nagy iskolája. Nagy fájdalommal jár, különösen, amikor meghallgatjuk a világ különböző részein élő áldozatokat, ugyanakkor nagy lehetőség is arra, hogy megváltozzon a mentalitás, és olyan közösséggé váljunk, amely képes gondoskodni a legkisebbekről.

– Elkezdődött a ferences jubileumsorozat, idén a regula és a grecciói betlehem nyolcszázadik évfordulóját ünnepeljük. Mit jelentenek ezek a megemlékezések?

– A megerősített regula a ferences testvérek szabályzata, ma is eszerint élünk. Meg lehet élni a regulát egy olyan krízisidőszakban, mint a mai? Lehet ez a nyolcszáz éves szöveg stabil pont az életünkben, amelyre támaszkodhatunk? Én mindig magamnál hordom ezt a kicsiny füzetet. Minden benne van az első szavakban: megtartani és megélni Krisztus szent evangéliumát, ez a kisebb testvérek élete és regulája. Inspirációnak kell tekintenünk a regulát, nem pedig szabályzatgyűjteménynek.

A betlehem közvetlenül szólítja meg az embereket, de a grecciói karácsony középpontjában mégsem a betlehem áll, hanem Krisztus. Ferenc nem visz oda gyermeket, csak a tehén és a szamár van ott a templomban és egy kis szalma: messiási szimbólumok a Bibliában, a béke szimbólumai. Így ünneplik a jászol mellett a misét, ami Krisztus megszületése ma, közöttünk. Csendben, alázatosan, nem valaki ellen kiáltva, hanem a maga szelíd módján másfajta modellt javasol Ferenc: a hitet. Nem háborúra, nem a szaracénok elleni támadásra szólít fel, hanem az evangélium szívét mutatja meg. Krisztus eljövetele a békét hordozza. A betlehem nem valami romantikus dolog, és nem úgy távozunk mellőle, ahogyan jöttünk. A betlehem inspirál. Ferenc megmutatja Istent, aki kicsinnyé, szegénnyé és alázatossá vált, nem hatalommal és erővel lépett fel. Ez a kép megváltoztat minket, keresztényeket, akiket megkísért, hogy az erős hatalmakra támaszkodva egyengessük az evangélium útját. Pedig az evangélium nem a hatalomnak, hanem a gyengeségnek köszönhetően lép be az életünkbe. Felforgató a maga valóságában szemlélni a grecciói karácsonyt.

– A következő években hogyan folytatódik az ünneplés?

– 2024-ben Szent Ferenc stigmáira emlékezünk. Ferenc nem egy önmagát kirakatba állító szent volt, a testvérei is csak a halálakor látták meg ezeket a jeleket, amelyeket rejtegetett. A fájdalmon keresztül is élte a közösséget Krisztussal. Napjaink kultúrája nem akar tudomást venni a fájdalomról. Ezt látjuk megnyilvánulni az eutanázia kérdésében is; el akarjuk kerülni a szenvedést, mintha nem emberi dolog volna. A fájdalom nem cél, de az élet része. Ha helyet adunk a szenvedésnek, a fájdalomnak, a korlátok megtapasztalásának, az megnyit minket a szeretetnek. Ferenc engedte megsebezni magát, megtanulta szeretni Istent és szeretni az embereket. 2025-ben a Naphimnuszt ünnepeljük. Gyönyörű szöveg, mindenkinek könnyeket csal a szemébe, de ne felejtsük, hogy egy vak ember írta, aki már nem látta a természet szépségét, amiről énekelt. Nem ökológiai himnusz ez, hanem Isten dicsőítése a teremtett világ szépségéért. Megtanít úgy látni Istent, mint aki minden dologban jelen van. Üzeni, hogy tanuljunk meg gondoskodni az emberről, a teremtett világról, a ránk bízottakról. 2026-ban Szent Ferenc halálára, húsvétjára emlékezünk. Ferenc a nővérének hívja a Holdat, fivérének a Napot, és nővérének hívta a halált is. Mert a halál is teremtmény, nem pedig az utolsó valóság. Megismerte és befogadta a halált úgy, mint egy teremtményt, olyasvalamit, aminek vége lesz. Nem a halálé az utolsó szó. Az utolsó valóság Isten szeretete, amelybe átlépünk. Napjainkban, a háborúk, járványok közepette nagy szükségünk van erre az üzenetre. Ferenc halála üzenet az életről.

– Milyen céllal, milyen üzenettel érkezett Magyarországra?

– Már tavaly meghívtak a csíksomlyói búcsúba, de akkor nem tudtam jönni. Idén örömmel fogadtam el a meghívást Magyarországra is, amely a maga különleges nyelvével, sajátos identitásával különleges helyet foglal el Európa szívében, Nyugat-Európa és a szláv világ között. Tudom, hogy Magyarország feszültséget él meg az Európai Unióval szemben, más a látásmódja. Ezért a testvéreknél tett látogatásom meghívás arra, hogy tisztán lássuk, hol állunk, mi az identitásunk, és meghívás arra is, hogy nyitottak legyünk a párbeszédre. Ne zárkózzunk be a kereszténységünkbe, hanem legyünk nyitottak a változó világra, amely ugyan bizonyos határok közé kényszerít minket, kulturális, olykor ideológiai határok közé is, mégse legyünk olyanok, mint akik visszavonulnak a várukba, és az utolsó vérükig küzdenek, hanem tanuljunk meg a határokon létezni.

Ahogyan Ferenc tette, aki átjárt a határokon, elindult a leprás, az egyiptomi szultán, a bűnös testvérek felé. Európa bizonyos területein jelen van az a kísértés, hogy a keresztények feladják a küzdelmet, nem marad mondanivalójuk. Más helyeken pedig erős a kísértés a bezárkózásra. A ferences karizma segítségével megérthetjük, hogyan lehetünk jelen ezekben a helyzetekben, és úgy láttam, hogy a testvérek nyitottak erre.

 

Forrás és fotó: magyarkurir.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Stomfai Zsófia

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás – projekt koordinátor
Formanek Tamás – szociális intézményi tanácsadó
Dobszay Benedek OFM - EM szakmai vezető
dr. Kele Mária – EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia – EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Füle Gábor – zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia –  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia – zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János – tanácsadó

 

Az MSZKI tevékenységeinek támogatására adományozott pénzbeli segítséget hálás köszönettel fogadjuk.

Az adományt az MSZKI 10700598-71004781-51100005 számú, CIB Bank Zrt. pénzintézetnél vezetett számlájára tudják utalni. (SWIFT: CIBHHUHB , IBAN: HU72 1070 0598 7100 4781 5110 0005)

A közlemény rovatban kérjük, tüntesse fel, hogy az MSZKI mely tevékenységét szeretné támogatni. (MSZKI munkája, Emberi Méltóság Stratégia, Zarándoktábor, Történeti kutatás, Szociális ellátás koordinációja)

Tájékoztatjuk, hogy az MSZKI nem minősül közhasznú szervezetnek, és az adományról belső egyházjogi személyként tudunk igazolást kiállítani.

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Zsódi Viktor SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41