Interjú Sajgó Szabolcs jezsuitával

2020. szep. 21. (hétfő) 13:45
Budapest

Sajgó Szabolcs SJ a hetvenes években egyházmegyés papként kezdte Magyarországon, majd – akkori szóval – disszidált. Először Belgiumba ment, onnan pedig jezsuitának Kanadába. A rendszerváltás ismét itthon, az épp harminc éve újjáalakuló rendtartomány ügyes-bajos dolgainak intézése közepette találta. Interjú nagy idők nagy tanújával.

Majdnem egy évet töltöttél Belgiumban, mielőtt 1982-ben beálltál jezsuitának. Hogyan indult ottani életed, és mit csináltál ez idő alatt?

A megérkezéskor menekültstátuszért folyamodtam. Az eljárás során elég volt arról a hátrányos megkülönböztetésről beszélni, amit akkoriban sok hívő átélt Magyarországon; fölkínáltak egy rövidített utat, de nem akar-tam könnyítést azért, mert pap vagyok. Át akartam élni azt, amin mindenki más átmegy. Gyakran eszembe jutnak akkori tapasztalataim, különösen a Jezsuita Menekültszolgálat rendi felelőseként. A leuveni katolikus egyetem Muzslay István SJ vezette kollégiumában laktam, vallásfilozófia órákra jártam, szabadidőmet pedig a trappistáknál töltöttem, hogy megismerjem őket. Amikor aztán letelt az élethivatásomról szóló döntés előtti fél év várakozási idő, amit még Magyarországon szabtam magamnak, elmentem tíz napra a luxemburgi bencés monostorba imádkozni. Mit ad Isten, ott találtam Jálics Ferenc jezsuita atyát egy csoport fiatallal. Átbeszéltem vele a hivatásomat, és máig tartó barátság kezdődött köztünk.

Az ő személyén kívül mi fogott még meg a rendben?

Kamaszként ateista lettem. Tizenhét évesen aztán volt egy mély belső tapasztalatom, amitől megváltozott az életem. Arra gondoltam, ha olyan a világ, amilyennek megtapasztaltam, akkor erről beszélnem kell másoknak. Már a szemináriumi évek alatt foglalkoztatott a szerzetesség és a misszió. Magyarországon akkor csak kifejezett tanítórendek létezhettek, de az az élet nem vonzott. Szent Ignác élete viszont megfogott. Az ignáci lelkiség rugalmassága, hogy mindenkinek a saját értékeit kell megtalálni és abban növekedni, szolgálni – ezt a magaménak éreztem.

A jezsuita létet Kanadában kezdted, ugyanis ott volt az 1950-ben kettészakadt magyar rendtartomány külföldi, Sectio II.-ként ismert részének noviciátusa. Milyen volt az a világ?

Az emigráció talán már akkor is legnagyobb plébániáján, Torontóban 4-5 magyar jezsuita működött. Kanadában létezett még másik hat, magyar jezsuiták által vezetett egyházközség, így erős támogatottságunk volt a hívek körében. A Nemesszeghy Ervin SJ vezetésével működő noviciátusban többen voltak a Délvidékről, az anyaországból, egyvalaki pedig már az emigrációban született, Clevelandben. Én 1982. július 31-én érkeztem Brüsszelből Torontóba, pár órával a Japánból érkező Nemeshegyi Péter SJ atya előtt, akinek valamiért órákig kellett várakoznia éjjel a reptéren. Amikor rátaláltunk, egy padon üldögélt csukott szemmel, mosolyogva. Kérdeztem, nem bosszantotta-e a helyzet. „Dehogy! Kaptam időt imádkozni!” Ez egész szerzetesi próbaidőmre megadta az alapot.

Mi volt az első feladatod jezsuitaként, és mi 1990 után, az idehaza újjáalakuló rendben?

A Szív újság és egyéb rendi kiadványok felelőse lettem, lelkigyakorlatokat vezettem, 1990-ben pedig A Szív hazatelepítése miatt tértem vissza.

Miután disszidáltál, mikor látogattál haza először?

1988 augusztusában, s akkor még a lakiteleki ellenzéki találkozóra menet a régi dolgok jöttek szembe: sűrűn igazoltató rendőrök, félelem, bizonytalanság. 

Az emigrált és az itthoni magyar jezsuiták 1990-ben egyesültek. Mennyire volt más a két világ?

Az itthoniak hagyományosabb egyházban éltek, hátrányos megkülönböztetést, esetenként üldözést szenvedve. Fontos fejlemény volt, hogy az egyház a nyolcvanas évek elején lelkigyakorlatos házat nyithatott Leányfalun, s Lékai László bíboros a jezsuitákat igyekezett bevonni a vezetésébe. Ezért vezetőképzés okán/ürügyén Rómába küldött hivatalosan nem létező jezsuitákat, akik a tanulási idő alatt igyekeztek bejárni a világot. 1989 nyarán volt egy nagy találkozónk Münchenben, ott kezdtük megtervezni, ki mit fog csinálni. A rendtartomány magyarországi része, a Sectio I. provinciálisa, Morlin Imre SJ itt fogalmazta meg, hogy olyan helyzetben vagyunk, mint a Duna a Szent-endrei-sziget körül: a sziget tetején a folyó kettéválik, utána egyesül, s újra egy lesz. Az összefolyáskor kialakulnak örvények, de aztán a sodrás lecsendesedik.

Végül hivatalosan mikor jöttél haza?

1989-ben a rendi vezetés azt javasolta, várjak még egy-két évet. Azt válaszoltam, hogy most kell bekapcsolódni az új indulásba, nem lenne jó várni. Másodszor már a budapesti szerkesztőség felállításának szándékával jöttem 1989 júniusában Nagy Imre újratemetésére, hivatalos meghívással. A sok külföldi díszvendég egyikeként a Hősök te-rén, majd a temetőben érzékeltem közvetlen közelről a változásokat. Harmadik jövetelem már a hazatelepedés volt 1990 január elején. A Nyugati pályaudvarnál lakott Morlin Imre SJ akkori provinciális. Január 17-én költöztettem át a Mária utcába, s ekkor a lelkemre kötötte: „Szabolcs, írd be a naptáradba, hogy a magyar jezsuita provinciális a mai napon tér vissza oda, ahonnan elűzték negyven éve.”

Az ő lakása lett A Szív szerkesztősége. A nyomdával bajban voltunk, mert az elfogadható ár több mint tízszereséért akarták vállalni a munkát. Végül a költségeket mindenféle trükkel leszorítottam, így a 30 ezer példányban megjelenő lap egy példányát 24 forintért lehetett megvenni. Két év múlva költöztettem át a szerkesztőséget és kiadóhivatalt a Sodrás utcába, ahová nemsokára megérkezett Ausztriából a Távlatok folyóirat és Rómából Szabó Ferenc SJ. A torontói szerkesztőséget egy évig megtartottam, hátha mégse sikerül olyan jól az a rendszerváltás. Az Európán kívüli rendeléseket ott nyomtattuk és postáztuk az októberi, taxisblokádnak nevezett események utáni konszolidációig.

A jezsuiták új intézményei közül a Szent Ignác szakkollégium története a rendszerváltozásig nyúlik vissza. Hogy kerültél az élére?

A kollégium elődjét Forrai Tamásék 1989-ben alapították Budapesten. A kollégium szervezését a Szent Márton Alapítvány kezdte 1990-ben. Forrai Tamás, a főszervező jelentkezett jezsuitának, és kereste, melyik rendnek adhatná át az alakuló intézményt. Nem vállalta senki, aztán Morlin Imre SJ-től kapta a tippet: „A Sajgó most jött haza, kérdezd meg őt!” Gondoltam, aludni és misézni valahol fogok, délután-este mehetek a kollégiumba, reggel pedig vissza a szerkesztőségbe. Elvállaltam. 

Te kezdtél először foglalkozni a Szentjánosbogárral is. Hogy talált meg a közösség?

Mindjárt 1990 januárjában bekopogott hozzám Dunakesziről a pár évvel korábban alakult helyi gyerekklub. Hasonlóan gondolkodtunk, így A Szív gyermek- és ifjúsági rovatát átkereszteltem Szentjánosbogárnak, és meghívtam a bogaras szülőket rovatszerkesztőnek. A lap által egy jó helyi kezdeményezés országossá válhatott. Fél év alatt olyan sok fiatallal kerültem levelezésbe az egész országból, hogy nem bírtam egyedül, ezért a rovat interaktív részét a Jankovics házaspárnak adtam át. Hamarosan elkezdtük szervezni a gyerekek számára az országos A Szív Szent-jánosbogár nyári lelki napjait. Az első 1991-ben háromnapos tábor volt, a második már ötnapos, mindkettő Dunakeszin. Regnumi, cserkész- és taizéi múltam, valamint a jezsuita spiritualitás sokat segített, amikor kidolgoztuk a szentjánosbogaras táborokat és pedagógiát. Káplánként több településen működtem a hetvenes években, mindenhol jó kapcsolatom maradt, A Szívvel is állandóan terjesztőúton voltam. Így a harmadik bogártábort már nem a dunakeszi bölcsőben, hanem Szécsényben tartottuk. A táborok száma hamarosan évi tízre emelkedett, és kétszáz körüli településen jártunk már legalább egyszer. Megöregedvén pár éve adtam át a közösség lelki vezetését Koronkai Zoltán SJ rendtársamnak.

Az új kezdeményezések mellett 1990-ben az volt a kérdés, mi legyen a régi jezsuita intézményekkel. Mi alapján dőlt el egyiknek-másiknak a sorsa?

1991-ben megjelent a törvény a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről. A visszaigényléssel engem bízott meg a provinciális. Keveset tudtunk elérni, hiszen abban az időben sokan akartak kisebb-nagyobb va-gyonra szert tenni, akár a törvény ellenére. Több ingatlant valamilyen helyi jó célra akartunk biztosítani, sikertelenül – például Dunakeszin a Szentjános-bogaraknak vagy Kalocsán a volt gimnáziumunknak. De volt, amit sikerült: egyik volt ingatlanunk Kaposváron az egyházmegyéé lett, egy másik Nagy-kapornakon pedig a helyi önkormányzat idősotthonaként működik. Ma ott csak a temető őrzi az emlékünket 22 jezsuita sírral. Az egyik fejfa különös feliratát hadd említsem: „Anonymus SJ.” Így: Anonymus….

Nagy fejtörést jelenthetett az iskolák kérdése.

Valóban, főleg, hogy a hazatértek között több tanár vagy professzor akadt. Edőben az egész Társaságban a Sectio II. rendelkezett arányaiban a legtöbb magasan képzett rendtaggal. Ennek egyik oka Varga Andor SJ provinciális bölcsessége volt: a nincstelen Sectio II.-be kimenekült magyar rendtagok taníttatását éveken át olyan rendtartományokkal fizettette, amelyeknek szükségük volt képzett jezsuitákra. Egyes provinciákban, például az ar-gentinok, a chileiek vagy a kanadaiak máig hálásak a magyaroknak, hogy nagyszerű jezsuitákat kaptak „szinte ingyen”. Miután a Miskolcra tervezett gimnázium tervétől a bencések visszaléptek, Seregély István egri érsek Nemesszeghy SJ Ervin provinciálist kérlelte, hogy a jezsuiták vállalják el az épülő gimnázium vezetését. Sok rendtag nem tartotta reálisnak a vállalást, de amikor megszületett a pozitív döntés, mindenki felzárkózott mögéje: ha már belevágunk, akkor legyen jó iskola. A volt kalocsai és pécsi gimnáziumunk folytatásának tervét ezzel feladtuk. 

A jezsuiták lelkigyakorlatos házát, a zugligeti Manrézát nem sikerült visszaszerezni, mivel évtizedekig fegyveres testületek székeltek benne – ma a Nemzeti Nyomozó Iroda főhadiszállása. A rend ennek fejében kapta meg a később hasonló névre keresztelt, sokáig általad vezetett dobogókői ingatlanegyüttest. Hogyan lett a jezsuitáké pont Kádár János egykori villája?

1993 januárjában megkeresett Antall József miniszterelnök személyi titkára, akit én eskettem és aki tudta, hogy a volt Manréza sorsáról tárgyalok. Figyelmembe ajánlotta a gazdát kereső egykori pártvagyont Dobogókőn. Felmentem megnézni a Kádár-villát, a kormányőrségi épületet és a pártüdülőt, majd elindultak a tárgyalások, és csereingatlanként  júniusban megkaptuk a komplexumot. Életem legnehezebb éve kezdődött: minden hajnalban felmentem Dobogókőre, délig ott voltam, utána siettem a szerkesztőségbe, este pedig vissza a kispesti Szent Ignác kollégiumba.

1994-ben átadtam A Szív felelősségét Nemeshegyi Péter SJ atyának, a kollégiumét pedig Vértesaljai László SJ-nek. A Manréza négy épülete 15
évig összetartozott, a lelki és a konferenciaközpont szükség szerint segítette ki egymást. Például a működés első évében a Hit és Fény 220 fős, Jean Vanier vezette egyhetes lelkigyakorlatára még a szomszédos belügyminisztériumi üdülő színházterme is lelki célt szolgált, vagy 1996-ban a Nemzetközi Pax Romana konferenciájára és közgyűlésére 52 országból érkezett 170 fő még a Nimród szálló sok szobáját is belakta. A hazai és nemzetközi ökumenikus találkozók között kimagaslik a lutheránus-katolikus nemzetközi teológus vegyesbizottság egyhetes elvonulása Walter Kasper bíborossal. A kortárs kultúrával való párbeszédet jól jelzi a Manréza Galéria közel ötven képzőművészeti kiállítása, a vallásközi párbeszédet az Együttműködő Vallások Kezdeményezése (URI) világszervezetnek dobogókői konferenciája. 2008-ban új időszak kezdődött a Manréza életében. Torontóban hirtelen nagy szükség lett egy magyar jezsuita plébánosra, és a provinciális javaslatára kanadai állampolgárként természetesen vállaltam a küldetést. Így a 35. Általános Rendgyűlésről, ahol a provincia küldöttje voltam, szinte egyenesen a Szent Εrzsébet plébániára indultam. De az már egy másik történet.

Forrás és fotó: jezsuita.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Stomfai Zsófia

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás – projekt koordinátor
Formanek Tamás – szociális intézményi tanácsadó
Dobszay Benedek OFM - EM szakmai vezető
dr. Kele Mária – EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia – EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Füle Gábor – zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia –  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia – zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János – tanácsadó

 

Az MSZKI tevékenységeinek támogatására adományozott pénzbeli segítséget hálás köszönettel fogadjuk.

Az adományt az MSZKI 10700598-71004781-51100005 számú, CIB Bank Zrt. pénzintézetnél vezetett számlájára tudják utalni. (SWIFT: CIBHHUHB , IBAN: HU72 1070 0598 7100 4781 5110 0005)

A közlemény rovatban kérjük, tüntesse fel, hogy az MSZKI mely tevékenységét szeretné támogatni. (MSZKI munkája, Emberi Méltóság Stratégia, Zarándoktábor, Történeti kutatás, Szociális ellátás koordinációja)

Tájékoztatjuk, hogy az MSZKI nem minősül közhasznú szervezetnek, és az adományról belső egyházjogi személyként tudunk igazolást kiállítani.

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Zsódi Viktor SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41