Interjú Várszegi Asztrikkal

Pannonhalma
Most senki nem ígérhet nagyobb jólétet – állítja Várszegi Asztrik címzetes püspök, nyugalmazott pannonhalmi főapát. A katolikus világegyház szerinte krízisben van, a kor válságával együtt szenved. Interjú.

Kevesen gondolták volna, hogy Oroszország valóban megtámadja Ukrajnát, mégis bekövetkezett. Európában – a szomszédunkban – újra háború pusztít. Egyházi emberek nem szokták szeretni a kérdést, a kívülállóban azonban rendre felmerül: ha létezik Isten, hogyan engedheti meg, hogy ez megtörténjen?

Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert: szabad akaratúnak. Szabadságában áll az is, hogy a jót vagy a rosszat válassza. A Bibliából ismert Káin és Ábel története. Az emberben kezdettől ott van a rossz, a bűn is. Egyik megnyilvánulása, amikor valaki azt hiszi, hogy „mindenható” és akár háborút is indíthat más nép ellen. Nézzük csak a múlt századunkat: mennyi fölösleges vérontást, szörnyű bűnt követtünk el! A mostani háború ugyanaz a rettenet, mint amikor a német birodalom annak idején világuralomra tört és lerohanta Lengyelországot. Megértem Oroszország politikai, gazdasági érdekeit és félelmeit, de az ukránok elleni háború ugyanilyen esztelen és szörnyűséges döntés volt, ami még mindegyikünket érinthet.

Mit tapasztal a környezetében, Pannonhalmán, a katolikus hívek hogyan reagálnak a háborús hírekre?

Gyakran találkozom fiatalokkal, hisz itt lakom a gimnázium mellett, hallgatom őket. Számukra a háború egészen újszerű, megdöbbentő élmény. Korosztályom pedig – háborúvégi gyerekek vagyunk – rémülettel gondol rá. A mindennapi beszédben gyakori szófordulat, hogy „ha nem lesz rosszabb”, „ha nem terjed át a háború”. Mondataink mélyén ott bujkál a félelem, hogy mi vár ránk. A szülők és nagyszülők pedig a gyerekeiket, unokáikat féltik.

Milyen mentális hatásokkal jár – és járhat a jövőben – Magyarországon az ukrajnai háború?

Nehéz megmondani. Az kristályosodott ki számomra, hogy eddig is egy önmagát becsapó világban éltünk, abban a tudatban, hogy a tudomány és a technika, a gazdasági élet fejlődése egyre paradicsomibb állapotokat teremt. Ezért volt megrázó a világjárvány. A mai nemzedék nem számított rá, hogy napjaink fejlett orvostudománya mellett ez megismétlődhet. Még ki se hevertük a bajt, a félelem se múlt el egészen, máris retteghetünk a gazdasági válságtól és attól, hogy az ukrajnai háború eszkalálódik. Elbizonytalanodtunk a jövőnkben.

Elvárása szerint a magyar katolikus egyháznak és a püspöki karnak milyen magatartást kell tanúsítania ebben a helyzetben? Teljesül-e az elvárása?

Katolikus egyházunkban egyszerre bonyolult és egyszerű a kérdés. Az egyház központosított szervezet, az Apostoli Szentszék, a Vatikán iránymutatása a meghatározó. Az a katolikus alapállás, amit a Szentszék, jelesül Ferenc pápa képvisel. Külön vizsgálhatjuk, hogy a nemzeti egyház szintjére mindez hogyan hat. Nyugodtan mondhatom, hogy a világegyház a kor válságával együtt szenved. Kritikus terület Afrika, kritikus terület a „megöregedett és eltévelyedett” Európa a maga útkeresésével, kritikus terület a posztkommunista országok gondolkodásmódja. Mi, magyarok is lassabban, vagy másként reagálunk arra, ami a Vatikánban történik. Ezzel együtt a magyar püspöki kar figyel Rómára, figyeli a szentatya megnyilatkozásait: ha nem is pont ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki az álláspontját, de egy hullámhosszon van a pápával, ugyanúgy vélekedik a háborúról és a békéről, a gazdasági válságról. Ferenc pápa jól tematizálja a kérdéseket. Más kérdés, hogy erre mennyire vagyunk befogadók. Hisz a saját történelmünk, itteni élethelyzetünk meghatározza a kommunikáció lehetőségét és mikéntjét.

Mit jelentsen ez?

Úgy gondolkodunk, amilyenekké az elmúlt évtizedekben lettünk.

Milyenekké lettünk?

A reformoktól félve, azokat késleltetve viszonyulunk a világhoz. Egy történetileg elszigetelt világból jöttünk, és nem értjük, hogy más világrészekben a katolicizmust, a katolikus hívő embereket milyen jellegű problémák foglalkoztatják. Magyarországon – fejlődésünk mostani fokán – mi még jobbára a velünk élő történelmi (feudális), népegyházi hagyományainkat hordozzuk, nem érzékeljük, hogy milyen sokféle változásnak van kitéve az egyház, nem sejtjük, hogy már most mennyire összetett a mi világunk is. Ferenc pápa meghirdette a szinodális utat, amelynek lényege, hogy közösséget teremtve élő kapcsolatban legyünk egymással, hallgassuk meg egymást és így figyeljünk arra, mit vár a Lélek az egyháztól, azaz tőlünk. A döntéseket ne csupán az egyházvezetés hozza, legyen az egy konszenzuális folyamat. Félünk tőle. Érthető. A német katolikusok példája – anélkül, hogy ismernénk a valós helyzetet – megrettent bennünket. Úgy látjuk, hogy megkérdőjeleződtek a keresztény értékek, eddig kényes témák központba kerültek: szexualitás, cölibátus, fontossá vált az egyneműek kapcsolata, az LMBTQ-emberek ügye. Bennünk ezek a kérdések félelmet keltenek. Ugyanez elmondható Közép-Kelet-Európa nagy részéről is. Ehhez társul az is, ahogyan a nacionalizmusunkat megéljük. Ezt a nagyon bonyolult élethelyzetet tartom félelmünk, a meg nem értésünk egyik okának. Visszakanyarodva a háborúhoz: a keresztény gondolkodás századunkban elutasít mindennemű agressziót, más nép jogtalan megtámadását. Az Oroszország által kirobbantott háború az ortodox és a latin kereszténységnek is komoly probléma.

Főapátként a kilencvenes években sokat tett azért, hogy Pannonhalmán megvalósuljon II. János Pál katolikus egyházfő és II. Alekszij moszkvai pátriárka találkozója. A történelmi jelentőségű esemény végül a pravoszláv egyház – fogalmazzunk így – távolságtartása miatt meghiúsult.

Most aztán minden előjött, ami miatt nem találkoztak…

Ferenc pápa arra kérte Vlagyimir Putyin orosz elnököt, hogy állítsa meg „az erőszak és a halál spirálját”, miközben Kirill pátriárka, a jelenlegi moszkvai pátriárka korrupt háborús uszítóként, a Putyin-rezsim támaszaként és kiszolgálójaként szerepel a nemzetközi sajtóban. Jó időre befellegzett a katolikus-ortodox közeledésnek?

Ismét itt vagyunk a történelemnél. Könnyen kiszalad a szánkon, hogy az „ultraliberális Nyugat-Európa, amely a teljes hanyatlás állapotában van”, de akkor nézzük meg a másik oldalt is, az Oroszországban megvalósuló, öröklött cezaropapizmust, a világi és egyházi hatalom összefonódását. Putyin elnök az ortodox egyház politikai ihletője, Kirill pátriárka pedig a visszhangja. Ennek a rendszernek nincs közös nevezője a történelem más fejlődési fokán álló Nyugattal. A posztkommunista országok is más civilizációs és kulturális nívón élnek, mint Nyugat-Európa. Térségünk nemzeteinek is más és más a társadalmi fejlettségi foka, a szekularizáció mértéke. Nem tudhatjuk, milyen irányt vesz az életünk, próbálom a valóságnak megfelelően közelíteni. Szerényebb életlehetőség, vagy szegény világ köszönt ránk. Nekünk erre kellene lelkileg felkészülnünk, és arra is, hogy szerényebb körülmények között is boldogok és reménykedők maradjunk. Most senki nem ígérhet nagyobb jólétet.

A gazdasági bajok a háború előtt kezdődtek, de az elmúlt hónapokban végképp elszabadult az infláció, száguldanak az élelmiszerárak, sokak számára drasztikusan emelkednek a rezsiköltségek. Mindebből mennyit érzékelni a pannonhalmi bencés közösségben?

Sok minden beszűrődik. A szabadság visszanyerése, 1990 után – felelős vagyok azért, ami itt történt, a közösség apátja voltam – próbáltam megőrizni és fejleszteni azt, ami Pannonhalmán van, egyúttal a turizmus bázisán kiépíteni azt, ami lehetséges: annak érdekében, hogy hosszú távon, ha nem is teljes egészében, de elmozduljunk az önellátás irányába. Se földbirtokunk, se pénzünk, semmink nem maradt. Mi maradtunk és az intézményeink. Az intézményeket szerettem volna megerősítve, bővítve tovább vinni, mellette olyan beruházásokat végrehajtani, amelyek megtartanak, majd fenntarthatnak bennünket. Ez most veszélybe került.

Annak ellenére is, hogy az egyházi fenntartású intézmények rezsikompenzációt kapnak?

Szerencsénk, hogy tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt sikerült megépítenünk a biomassza-erőművünket, fázni talán nem fogunk. Napelemeket is felszereltettünk. Mindezek azonban nem fedik teljes egészében az igényeinket, a rezsikompenzáció pedig a turizmust kiszolgáló létesítményeinkre nem vonatkozik. Mivel nem bírjuk fizetni a rezsiköltséget, télre be kell zárnunk a Viator éttermünket. Nem tudjuk kifűteni. Megszorításokat kell bevezetnünk, alkalmazottakat kell elbocsátanunk. Takarékoskodunk, gondolkodunk.

Egyházi iskolák is demonstráltak az oktatásban uralkodó áldatlan állapotok miatt. Szolidáris a tiltakozókkal?

A nevelés és az iskola gondjai nem választhatók szét azon az alapon, hogy állami vagy egyházi iskoláról beszélünk. A gyerekek is egy merítésből vétetnek, a pedagógusoknak is ugyanazok a gondjaik. Pannonhalmán, bizonyos elszigeteltségben, nem érzékelem azt, mi van Budapesten. Látom viszont, mert nem csukhatom be a szememet, hogy kényes kérdés a pedagógusok fizetése és óraszáma, annak lehetősége, hogy a diákokkal személyesen foglalkozzanak, a tanterv minősége. Ezeket a problémákat nem lehet elleplezni. Halogatni lehet, de előbb vagy utóbb meg kell oldani.

Nagy hullámokat kavart a szociális törvény módosítása. Az elfogadott szöveg változott ugyan az eredeti javaslathoz képest, de a lényege mégiscsak az, hogy a szociális gondoskodás területén az állam igyekszik háttérbe vonulni, kibújni a felelősség alól. Hogyan értékeli a kormány lépését?

Elviekben kell tisztázni, hogy ma Európában, az Európai Unióban az államnak milyen kötelezettségei vannak szociális vonatkozásban, aztán érvényt szerezni ezeknek a kötelezettségeknek. Az államnak a közjót kell szolgálnia, és a közjó része a szolidaritás. Az Európai Unió értékei az egyház társadalmi tanítására épülnek. Európában a szociális gondoskodás az állam feladata, amelyet, ha akar, bizonyos mértékig megfelelő finanszírozással átadhat az egyháznak, vagy világi szociális egyesületeknek.

Mennyiben tartja pozitív fejleménynek, hogy az elmúlt tizenkét évben látványosan megerősödött a „trón és oltár”, az állam és egyház szövetsége Magyarországon?

1990-től néhány évig az akkor újraszerveződő Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára voltam. Nem úgy jöttem a világra, hogy tudtam volna, mivel jár ez a beosztás. Mielőtt kialakítottam a titkárság szerkezetét, több országban tanulmányoztam a püspöki karok működését. Elutaztam Varsóba, Rómába, Bonnba és Bécsbe. Úgy láttam, számunkra leginkább az osztrák minta a megfelelő. Az új struktúra kialakításával párhuzamosan választ kellett találnunk arra is, hogy a demokratikus berendezkedésben milyen legyen a viszonyunk a pártokkal. Ebben is az osztrák példát tartottam követendőnek. König bécsi bíboros állásfoglalását idéztem: a katolikus egyház egyenlő távolságban van minden párttól, még a kereszténydemokrata pártoktól is. A pártok eldönthetik, hogy keresnek-e közelebbi kapcsolatot a katolikus egyházzal, vagy sem. Az egyház egyik pártnak sem politikai lekötelezettje, de párbeszédre nyitott. Ezért akkor minden oldalról nagyon keményen megtámadtak. Kiderült, hogy Magyarországon az egyház nem járhatja a nyugati értelemben vett függetlenség útját, persze – fűzöm hozzá –, ez a folyamat már a rendszerváltáskor elkezdődött. A politikai hullámverésekkel a trón és az oltár hol távolabb, hol közelebb került egymáshoz. Mára nemcsak a katolikus egyház, hanem más történelmi felekezetek esetében is szoros kapcsolat alakult ki az állammal. Ha nem jelöljük ki, hogy hol vannak a határmezsgyék, akkor összetéveszthetők a célok is.

Történnek politikai értelemben vett határátlépések?

Az egyház a kárpótlási folyamatban gazdasági alapjait nem kapta vissza. Intézményeket, épületeket, szolgálatokat igen, de ehhez nem társult gazdasági önállóság. Pannonhalma is minden fontos fejlesztésében, újjáépítéseiben állami és uniós forrásokra szorult a kezdetek óta. Úgy is fogalmazhatom, hogy a pályázati lehetőségek révén kaptunk anyagi kárpótlást a kommunizmus idején elkobzott javaink után. A 2010 után kialakult helyzetet a kormány egyházak iránti jóakarata és a nekik nyújtott bőséges anyagi támogatás idézte elő. A hívek egy része ezt nem tekinti határátlépésnek. A miniszterelnök megnyerte magának a keresztények többségét. A történelem normális menete egy diktatúra után talán még nálunk is inkább az egyház önállósodását indokolta volna, de tény, hogy más irányba mentünk.

A külső körülmények befolyásolják-e a karácsonyi ünnepet Pannonhalmán, vagy ilyenkor minden a megszokott módon zajlik?

Formailag minden ugyanaz, ebben nincs változás. Az ember vágyaira keresünk választ a remény valósága mentén. József Attilát idézem: „Létezik-e az az ország, ahol mindannyian megleljük hazánkat?” A kereszténység örömhíre ezt a hazát kínálja fel nekünk. Hangsúlyozom, hogy nem ránk erőszakolja, hanem felkínálja. Ennek a hazának a létrehozása pedig „belül” történik, nem a külvilág zűrzavarában.

 

Forrás és fotó: nepszava.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Horváth Sarolta

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41