Leó pápa a nápolyi papokhoz és szerzetesekhez

A Szentatya beszéde kezdetén Ferenc pápa 2015-ös nápolyi látogatásának egyik mondatát idézte: „Nápolyban soha nem volt könnyű az élet, de soha nem volt szomorú sem! Ez a ti nagy erőforrásotok: az öröm, a vidámság”. Leó pápa is azért jött most, hogy osztozzon ebben az örömben. A barátság és a testvériség szellemében az emmauszi tanítványok történetéből a lelkipásztori törődés mozzanatára irányította a figyelmet. A két tanítványhoz hasonlóan gyakran mi is anélkül járjuk az utunkat, hogy képesek lennénk értelmezni a történelem jeleit. Néha elkeseredve és csalódva, máskor szomorúan és megtörve érezzük magunkat, Jézus azonban mellettünk áll, velünk jár, kísér minket, hogy megnyisson minket egy új világosság felé, mert ilyen az ő törődő hozzáállása – szólt a pápa. A gondoskodás ellentéte az elhanyagoltság. Ilyenek lehetnek a városi utcák és terek, még jobban a külvárosban, ám a legfőbb gond magának az életnek az elhanyagolása. Leó pápa erre a belső törődésre gondol, ami a szívünkről, emberségünkről és kapcsolatainkról való gondoskodást jelenti.  Mindez napjainkban felelősségteljes szerepet ró az egyházi személyekre, a papokra, a férfi és női szerzetesekre, mert a szolgálat terhe bizonyos szempontból ma még nehezebbé vált, mint a múltban.

Nápoly ezerszínű város, ahol a múlt kultúrája és hagyományai keverednek a modernitással és az innovációval. Nápoly olyan város, ahol a spontán és pezsgő népi vallásosság összefonódik a társadalmi élet számos törékenységével, főként a szegénységgel. Nápoly ősi, mégis állandó mozgásban lévő város, amelyben sok szépség lakozik, ugyanakkor sok szenvedés, sőt erőszak teszi próbára. Ebben az összefüggésben a lelkipásztori munka folyamatosan megtestesíti az evangélium üzenetét, hogy a keresztény hit ne maradjon csak érzelmi esemény, hanem mélyen hassa át a társadalom életét. A Szentatya együttérzéssel tekint a papok erőfeszítéseire, amikor meghallgatják a rájuk bízott emberek történeteit, hogy kitartsanak az evangélium iránti elkötelezettségükben, hogy reményteli horizontokat kínáljanak nekik és jó választásokra ösztönözzenek őket. A pápa a fáradt családokra és a gyakran eltévelyedett fiatalokra gondol, akiket pedig kísérni szeretnének, főként amikor a plébániák és a közösségek ajtaján kopogtatnak. A papok olykor tehetetlenek és zavartak, amikor nyelvezetük és tetteik alkalmatlannak tűnnek a mai kérdések és kihívások előtt, főként a legfiatalabbak körében. Az emberi és lelkipásztori teher kétségtelenül nehéz, azzal a kockázattal jár, hogy lehúz, kifáraszt és kimeríti energiáinkat, és időnként tovább súlyosbíthatja egy bizonyos magány és a lelkipásztori elszigeteltség érzése.

Ehhez gondoskodásra van szükségünk – állapította meg a Szentatya. Mindenekelőtt belső és lelki életükre kell vigyáznunk, állandóan táplálva személyes kapcsolatukat az Úrral, imádságban és ápolva azt a képességet, hogy meghallgassuk, mi mozog bennük, hogy felismerjük és hagyjuk, hogy a Lélek megvilágosítsa őket. Bátorság kell ahhoz is, hogy megálljunk, hogy ne féljünk megkérdezni az evangéliumot a személyes és lelkipásztori helyzeteinkkel kapcsolatban, hogy ne redukáljuk a szolgálatot puszta elvégzendő feladattá. A lelkipásztori gondoskodás magában foglalja a testvériséget és a közösséget is, az Istenben gyökerező testvériséget, amely barátságban és kölcsönös kísérésben, valamint lelkipásztori projektek és kezdeményezések megosztásában fejeződik ki. Minthogy napjainkban jobban ki vagyunk téve a magány hatásainak, egy összetettebb és széttöredezettebb kulturális környezetben élve, éppen ezért a testvériség ápolását lehet szolgálni a „közös élet lehetséges új formáival”, amelyekben a papok segíthetik egymást és közösen fejleszthetik a lelkipásztori tevékenységet. Az egyes egyházmegyékben terjedő bizonyos individualizmusra „a testvériség választásával lehet válaszolni”, a kornak és a terület valóságának megfelelő konkrét formákat keresve, de mindig apostoli szemlélettel, missziós stílussal, testvériséggel és az élet egyszerűségével”.

Ne feledjük, hogy a közösség iránti igény elsősorban minden megkereszteltet érint, akik arra hivatottak, hogy Krisztus egyetlen Egyházát alkossák. Ezért erősíteni kell azt minden emberi és lelkipásztori kapcsolatban, amelyekben elsődleges szerepet játszanak a világiak és a lelkipásztori munkatársak. Az Úr követésében való együtt-járás és az evangelizáló küldetés előmozdítása, a különböző karizmák és szolgálatok mind-mind az Egyház identitását szolgálják, hiszen az Egyház a közösség misztériuma, és minden ember, a keresztséggel kezdve, arra hivatott, hogy az épület élő köve, az evangélium apostola, Isten Országának tanúja legyen. Elismeréssel szólt Leó pápa a nápolyi egyházmegyei zsinat eredményeiről, amely új életet lehelt az egész egyházi közösségbe, ugyanakkor továbbra is arra kéri a lelkipásztorokat, hogy őrizzék meg a szinódus módszerét, vagyis a kölcsönös meghallgatás gyakorlását és egy olyan együttműködést, amely senkit sem zár ki. Ez a küldetés mindenki hozzájárulását igényli. Egy olyan városban, amelyet egyenlőtlenség, ifjúsági munkanélküliség, iskolai lemorzsolódás és a családok törékenysége jellemez, az evangélium hirdetése a papok, szerzetesek és világiak közös feladata. Mindenki aktív résztvevő a közös lelkipásztori küldetésben és nem csupán munkatársként, hanem közös elkötelezettséggel és tanúságtétellel szolgálva egy élő közösség megteremtését. Egy olyan közösséget, amely képes olyan utakat megtervezni és javasolni, amelyek segítenek az embereknek megélni az evangélium tapasztalatát, és inspirációt meríteni belőle Nápoly városának megújításához.

Végül Leó pápa a város védőszentjére, San Gennaróra, a többi helyi szentre és a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására bízta őket, majd arra emlékeztette őket, hogy részesei az Úrnak a népe iránti mély szeretet-történetének, mely már előttük elkezdődött, és nem is velük ér véget. Ne féljetek, ne csüggedjetek, és legyetek Krisztus tanúi ezért az Egyházért és ezért a városért, a jövő magvetői! – szólt Leó pápa, majd áldását adta a jelenlévőkre.    

Forrás és fotó: vaticannews.va

A teljes beszéd Tőzsér Endre SP fordításában itt olvasható: 

Tisztelt bíboros úr, püspök- és paptestvérek, szerzetesnők és szerzetesek, kedves testvéreim!

Köszönöm, bíboros úr, a köszöntést, melyet a jelenlévők és az egész nápolyi egyház nevében is hozzám intézett. Nagy öröm számomra, hogy meglátogathatom ezt a művészetben és kultúrában rendkívül gazdag várost, amely a Földközi-tenger szívében helyezkedik el, és amelyben egy összetéveszthetetlen, a sok nehézség és teher ellenére is örömteli nép lakik. Tiszteletre méltó elődöm, Ferenc pápa, amikor 2015-ben itt járt, azt mondta: „A nápolyi élet sohasem volt könnyű, de sohasem volt szomorú! Ez a ti nagy erőforrásotok: az öröm, a derű” (Beszéd a Scampia lakosságával való találkozón, 2015. március 21.). Ma azért vagyok itt, hogy engem is megfertőzzön ez az öröm. Köszönöm a fogadtatást!

A barátság és a testvériség eme szellemében szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, melyek – reményeim szerint – bátorítanak és támogatnak benneteket az úton, valamint hasznos szempontokat nyújtanak az egyházi élethez és a lelkipásztorkodáshoz.

Van egy szó, amely a szívemben visszhangzik, amikor az emmauszi két tanítvány evangéliumi történetét hallgatom: ez a szó a gondoskodás. Akárcsak az a két tanítvány, mi is gyakran úgy járjuk utunkat, hogy nem tudjuk értelmezni a történelem jeleit, olykor csüggedtek és csalódottak vagyunk a sok probléma vagy a nem teljesülő személyes és lelkipásztori várakozások miatt: szomorú az arcunk és keserűség van a szívünkben. Jézus azonban mellénk szegődik, és velünk jár, kísér bennünket, hogy új világosságra nyissa meg szemünket: magatartása a gondoskodó ember magatartása.

A gondoskodás ellentéte az elhanyagolás. És rögtön eszünkbe jut néhány példa: az utcák és a város zegzugainak elhanyagoltsága, a közös tereké, a peremkerületeké, és még inkább mindazoké az élethelyzeteké, amelyekben magát az életet hanyagoljuk el, amikor nehezünkre esik megőrizni annak szépségét és méltóságát. Azt szeretném azonban, ha mindenekelőtt a belső gondoskodás fontosságánál időznénk el, amely szívünk, emberségünk és kapcsolataink gondozását jelenti.

Elsősorban azoknak mondom ezt, akik az Egyházban vezető szerepre, kormányzási szolgálatra vagy különleges megszenteltségre kaptak meghívást. Elsősorban a papokra, a szerzetesnőkre és a szerzetesekre gondolok, mert a szolgálat terhe és a belőle fakadó belső megfáradás ma bizonyos tekintetben a korábbinál még súlyosabbá vált.

Nápoly ezer színű város, ahol a múltbeli kultúra és hagyományok a modernséggel és az újításokkal keverednek; olyan város, ahol az ösztönös és pezsgő népi vallásosság számos társadalmi nehézséggel és a szegénység sokféle formájával fonódik össze; ősi, ugyanakkor állandó mozgásban lévő város, tele van szépséggel, ugyanakkor sokféle szenvedés sebeit hordozza, sőt az erőszak vérrel is áztatja.

Ebben az összefüggésben a lelkipásztori tevékenységnek arra kell törekednie, hogy az evangéliumi üzenetnek folyamatosan konkrét megvalósulási formákat adjon, hogy a megvallott és ünnepelt keresztény hit ne korlátozódjék néhány érzelmileg felemelő eseményre, hanem mélyen átitassa az élet és a társadalom szövetét. A teher azonban – különösen a papok számára – nagy. Arra gondolok, hogy mennyire nehéz meghallgatni azokat a történeteket, amelyek az emberek bizalmasan megosztanak veletek; és észrevenni azokat a rejtettebb történeteket, amelyeknek napvilágra kell kerülniük. Arra gondolok, hogy mennyire nehéz kitartani az evangélium hirdetésében, mely képes reményteli távlatokat nyitni és a jó választására bátorítani. Gondolok a megfáradt családokra és a gyakran irányvesztett fiatalokra, akiket kísérni szeretnétek, továbbá mindazokra az emberi, anyagi és lelki szükségletekre, amelyeket a szegények bíznak rátok, amikor plébániáitok és közösségeitek ajtaján kopogtatnak. Ehhez gyakran társul a tehetetlenség és a tanácstalanság érzése is, amikor azt tapasztaljuk, hogy nyelvezetünk és cselekvésmódunk szemlátomást nem felel meg az új kérdéseknek és a mai kor kihívásainak, különösen a fiataloknak. Kétségtelenül súlyos emberi és lelkipásztori terhet hordozunk, és fennáll a veszélye annak, hogy rendkívül nyomasztóan hat ránk, felőrli erőinket és kimerít bennünket, s ezt olykor tovább súlyosbíthatja egyfajta magány és a lelkipásztori munkában tapasztalt elszigeteltség érzése.

Ezért gondoskodásra, törődésre, gondozásra van szükségünk. Mindenekelőtt belső és lelki életünk gondozására, az Úrral való személyes kapcsolatunk állandó táplálására az imádságban, azon képességünk ápolására, hogy meghalljuk azt, ami bennünk mozog, hogy megkülönböztetést végezzünk és engedjük, hogy a Lélek megvilágosítson bennünket. Ehhez bátorságra is szükségünk van: meg kell tudnunk állni, és nem szabad félnünk az evangélium fényében szemlélni azokat a személyes és lelkipásztori helyzeteket, amelyeket megélünk, és szolgálatunk ne váljon puszta feladatteljesítéssé.

Szolgálatunk gondozásához azonban a testvériségre és a közösségre is szükség van. Olyan testvériségre, amely Istenben gyökerezik, s a barátságban, a kölcsönös kísérésben, valamint a lelkipásztori tervek és kezdeményezések megosztásában fejeződik ki.

Ezt úgy kell tekinteni, mint „a szolgálattevők identitásának alkotóelemét, nem pusztán eszményként vagy szlogenként” (Jövőt fakasztó hűség apostoli levél, 16). Ugyanakkor, mivel egy összetettebb és széttöredezettebb kulturális környezetben élünk, s ezért ma jobban ki vagyunk téve a magány veszélyének, a testvériséget tudatosan ápolni kell és elő kell mozdítani, akár a „közös élet lehetséges új formáin” keresztül is (uo., 17), amelyekben a papok segíthetik egymást és együtt alakíthatják ki lelkipásztori tevékenységüket. Nem csupán arról van szó, hogy részt vegyünk néhány találkozón vagy programon, hanem arról, hogy komolyan munkálkodjunk az individualizmus kísértésének legyőzésén. Papokként és szerzetesekként együtt gondoljunk magunkra! Gyakoroljuk magunkat a közelség művészetében!

Ferenc pápa azt mondta, hogy egyházmegyéinkben az elterjedt individualizmus bizonyos formáira „a testvériség választásával kell válaszolnunk”. Majd hozzátette: „Ezt a közösséget úgy kell megélni, hogy korunkhoz és a terület valóságához illő konkrét formákat keresünk, de mindig apostoli távlatban, misszionáriusi, testvéries és egyszerű életstílusban” (Beszéd az egyházmegyés papokkal való találkozón, Cassano all’Jonio, 2014. június 21.).

Azt se felejtsük el, hogy ez a közösség iránti igény mindenekelőtt mint megkeresztelteket érint bennünket, akiknek Krisztus egyetlen Egyházát kell alkotniuk. Ezért ezt a közösséget keresnünk kell, ösztönöznünk kell, és meg kell élnünk minden emberi és lelkipásztori kapcsolatunkban, melyekben elsőrendű szerep jut a világi hívőknek és a lelkipásztori munkatársaknak. Az, hogy együtt haladjunk az Úr követésében és az evangelizáló küldetést a különféle karizmák és szolgálatok kibontakoztatásával mozdítsuk elő, épp az Egyház identitásának felel meg: az Egyház a közösség misztériuma, és keresztségénél fogva mindenki arra kap meghívást, hogy az épület élő köve, az evangélium apostola és Isten országának tanúja legyen.

Tudom, hogy ezzel kapcsolatban kegyelmi időt élhettetek meg egyházmegyei zsinatotokkal (szinódusotokkal), mely olyan folyamat volt, amely megmozgatta az egész egyházi közösséget, és arra hívta, hogy elgondolkodjon létmódján és azon, hogy miként hirdeti az evangéliumot ezen a földön. Arra szeretnélek hívni benneteket, hogy mindenekelőtt őrizzétek meg és tegyétek magatokévá a szinódus módszerét: a kölcsönös meghallgatás gyakorlatát, a senkit ki nem záró részvételt, valamint az emberi, lelkipásztori és lelki együttműködést a plébániák, társulások, megszentelt személyek és világi hívők között, igyekezzetek hangot adni azoknak is, akik rendszerint a peremre szorulnak. Ez a meghallgatás világosan felszínre hozta a várakozásokat, a sebeket és a reményeket, visszaadva nektek annak az Egyháznak a képét, amelynek ki kell lépnie önmagából, meg kell változtatnia stílusát, és a nép körében a remény világosságaként kell megjelennie.

Ezért azt kérem tőletek, hogy hallgassátok meg egymást, haladjatok együtt, teremtsétek meg a karizmák és szolgálatok szimfóniáját, s így találjátok meg a módját annak, hogy áttérjetek a meglévő megőrzésére berendezkedett lelkipásztorkodásból a missziós lelkipásztorkodásra, mely képes megszólítani az emberek konkrét életét.

Ez a küldetés mindenki hozzájárulását igényli. Egy olyan városban, amelyet egyenlőtlenségek, a fiatalok munkanélkülisége, az iskolaelhagyás és a családok törékenysége jellemez, az evangélium hirdetése nem választható el a konkrét és szolidáris jelenléttől, mely mindenkit bevon: papokat, szerzeteseket, világi hívőket egyaránt.

Mindannyian a lelkipásztorkodásnak és az Egyház életének tevékeny alanyai, nem csupán munkatársai, hogy mindenkinek a közös elköteleződése és tanúságtétele olyan jelen lévő és figyelmes közösséget teremthessen, amely kovászként képes hatni a tésztában. Olyan közösséget, amely képes megteremteni és felkínálni olyan folyamatokat, amelyek segítik az embereket abban, hogy megtapasztalják az evangéliumot, és abból ösztönzést merítsenek Nápoly városának megújításához.

Kedves testvéreim, ismerem azt a különleges köteléket, amely benneteket védőszentetekhez, Szent Januáriuszhoz fűz; Isten kegyelme azonban oly bőségesen áradt rátok, hogy történelmetek során sok más szentet is támasztott körötökben. Rájuk és Máriának, a mennybe fölvett szűznek és gondoskodó édesanyának a közbenjárására bízlak benneteket.

És ne feledjétek: egy szeretettörténet részesei vagytok! Ez a történet az Úr népe iránti szeretetének története, amely előttetek kezdődött és nem veletek ér véget. Egyedülálló és nélkülözhetetlen mozaikdarabokként vagytok benne jelen. Azért vagytok benne, hogy még a legsűrűbb sötétségben is világosságot gyújthassatok.

Ne féljetek, ne csüggedjetek, legyetek Krisztus tanúi és a jövő magvetői ennek az Egyháznak és ennek a városnak a szolgálatában!

Forrás: Magyar Kurír