Szeghő Balázs a 777 legfiatalabb vendégszerzője: a nagyváradi születésű fiú csak 15 éves, de írásai korához képest kiemelkedő érettségről tesznek tanúságot. Fogadjátok szeretettel újabb blogbejegyzését!
Most hétvégén tartották a nagyböjti szalézi lelki napokat Péliföldszentkereszten. A Don Bosco-i lelkigyakorlat az életemben elég komoly változást eredményezett, ezeket egy kis idő elteltével meg is osztom veletek
1. Megtanultam elfogadni a másikat
Lehet, hogy ez a keresztényeknek alap, hogy egyek vagyunk, és ez elméletben nagyon jól ment nekem is. Viszont gyakorlatban nem túl jól űztem az elfogadás sportját. Ott van a bőrszín, amire mint bárki, én is felfigyeltem, és igen, néha -persze csak szépen, csendben magamban- szóltam is egy-két nem túl jó szót. Nagyon jó érzés, és fontosnak is tartom Miatyánk közben, hogy fogjuk meg egymás kezét, fejezzük ki az egységet. Mutassunk legalább mi példát a világnak!
2. Megtanultam értékelni a csendet
Hangos ember vagyok. Mindig beszélek, sőt az osztálytársaimat leginkább az örökös éneklésemmel tudom eléggé feldühíteni. Városban sokszor nehéz megteremteni magunknak a csendet, a kocsik zaja, az emberek kiabálása mintha direkt akarná gyengíteni az Isten-kapcsolatunkat. Péliföldszentkereszt viszont a lehető legjobb hely a nyugalomra. Itt végre volt időm azon gondolkozni, hogy tényleg fontos vagyok-e Istennek? Hogy jó ember vagyok-e? Elég sablonosnak hangzik ez így, de nagyon durva volt. Az a rádöbbenés az igazságra. Mintha megértettél volna valamit Istenből.
3. Nagyon sok boldogságot
Ha egy szóval kéne a szaléziakat jellemeznem, az a vidámság lenne. Óriási szeretetbombát tudok tőlük kapni. Akárhányszor találkozok egy szerzetessel, csak úgy sugárzik belőlük a boldogság. Persze, nem imádkoztuk végig a hétvégét. Nem túl sok helyen tudok még ennyit hülyülni, mint ezekkel a fiatalokkal. Kimondottan jókedvűek vagyunk. Szerintem nem volt még olyan, hogy bárki is szomorúan távozott volna egy szalézi eseményről. Nem tudom mi van ezekben az emberekben. Olyan jó a gravitációs erőterük!
4. Még jobban szeretem anyukámat!
Don Boscót még úgy ahogy ismertem. De az édesanyját, Celestina mamát már nem annyira. Na, ő nem csak Bosco Szent Jánosék édesanyja volt, hanem az összes gyermeké, aki az oratóriumba volt. Vajon normális, hogy kicsit úgy érzem, hogy az enyém is? Az ő példájára jobban kezdtem szeretni az anyukámat. Végre megértettem, mennyire fontosok az édesanyák a gyermekeiknek. Nagyon szerencsések azok, akik ezt megtapasztalják!
Lehet, hogy ezeket bármely más szerzetesrendtől, egy akármilyen lelkigyakorlaton is megkaptam volna. Viszont ezt nagyon különlegesnek éreztem. Talán mert ez volt az első. De nem, ez egyedi volt. Olyan szalézi.
Szeghő Balázs
Forrás és fotó: https://777blog.hu