Raniero Cantalamessa Szegénység című könyvéből nagyon megmaradt bennem egy mondat a hozzáállásról – a hitelesség érdekében szeretném idézni: „Úgy beszélj ezekről a dolgokról, mint aki a tanítványok közé tartozik, ne pedig tekintéllyel; megalázkodva lelkedben, s magadat minden hallgatódnál kisebbnek tekintve.” Ebből a tanítvány-szerepből, Jézus életét és tanítását figyelve írom e sorokat.
„Add el, amid van és kövess engem” – a szegénység mint fogadalom
„Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 16).
Az evangéliumi szakasz folytatásában a gazdag ifjú – nagy vagyona lévén – szomorúan távozott. Nem tudott megválni a pénzétől, talán mert megdolgozott érte, talán mert az öröksége volt, de többet ért, többet jelentett számára, mint a Jézussal való kapcsolata, mint a hívás, amit Jézustól hallott. Ferenc azonban – a későbbi Assisi Szent Ferenc – már egy olyan gazdag ifjú volt, aki meghallotta a hívást: mindenét elhagyva követte Jézust.
A személyes döntésem, hogy ferences szegénygondozó nővér leszek, szorosan kapcsolódik ehhez az evangéliumi részhez, valamint Assisi Szent Ferencnek e „radikális” viszonyulásához és jegyességéhez a Szegénység Úrnőjével. Akkoriban még azt hittem, a szegénységet pénzzel lehet gyógyítani, az évek során azonban átértékelődött bennem az, hogy mivel is segítek igazán, mitől válok szegénnyé és mivel gazdagíthatok másokat.
A mai fogyasztói társadalomban nagyon nehéz „jól” megélni a szegénységet. A fogadalmakat sokan lemondásként közelítik meg, és kevésbé látják mögötte az értéket, vagy a nagyobb jó választását.
A ferences lelkiségben a szegénységi fogadalom tulajdonnélküliséget jelent. Ferenc élete egy szüntelen rácsodálkozás volt arra, hogy minden jó az életünkben Isten ajándéka.
Számunkra a szegénység, azt hiszem, magában Krisztus követésében gyökerezik, aki egyszerűen élt, az Istentől kapott szabadságban. Mid van, amit nem kaptál? Mindent visszaadni az Istennek, mindentől szabaddá válni, minden ragaszkodástól. „Semmit se tartsatok tehát vissza magatokból, hogy egészen magához fogadjon benneteket az, aki egészen odaadja magát értetek.” (Szent Ferenc egész rendhez írt leveléből, 29. vers.)
Ami mellett szerzetesként elköteleződünk, az egy evangéliumi eszmény, mely felemel, szabaddá tesz. Használjuk a világ javait, de nem ragaszkodunk hozzá.
Mit jelent a szegénységi fogadalom?
A renden belüli szegénységet talán a legnehezebb megfogalmazni, mert a legtöbb esetben inkább az érdekli az embereket, hogy miből és hogyan élnek a nővérek.
Igyekszünk megelégedni azzal, ami van; az Úr nagylelkű, ha mi is azok tudunk lenni, gondoskodik rólunk más embereken keresztül, ahogy mi is gondoskodunk másokról.
A szegénységi fogadalom, a tulajdon-nélküliség szorosan összekapcsolódik az engedelmességgel és a közösséggel, hiszen nincs magántulajdonunk. Ami azt is jelenti egyúttal, hogy bármire is van szükségem, azt az elöljáró elé tárom és úgy kapom – vagy nem kapom – meg. Ezeket a vágyakat megfogalmazva nagyon tetten érhető az ember belső világa: ki mihez tud leginkább ragaszkodni? Mi az, ami számára fontos? Tükröt tart elénk, hogy mennyire követjük, amit a világ diktál, nekem mi az, ami „jár”, és mi az, ami önmagában nézve jó dolog, mégsem válik javamra. Ez persze nem azt jelenti, hogy kötelező az igénytelenség, bár azt is látom, hogy az éppen aktuális divatot bizony nem tudjuk nyomon követni…
A teljességre meghívva
Szegény és alázatos Krisztus követése, annak a Krisztusnak a követése, „aki kiüresítette önmagát és engedelmes volt a halálig.” (Fil 2,8) Ez a lelki szegénység mély Istenbe vetett bizalomból és abból az alázatból születik, amiről az evangéliumokban olvasunk.
Mindenki ismeri talán azt az érzést, mikor semmi sem elég. Néha pillanatok töredékében megízlelünk valamiféle teljesség-érzést és azt kívánjuk, bár örökké tartana ez a pillanat, bárcsak megállíthatnánk az időt.
A teljességre vagyunk meghívva mindannyian, arra a teljességre, amit csak Isten adhat nekünk, amit csak Ő elégíthet ki önmagával!
Arra a teljességre, amit a Vele való kapcsolatban megízlelhetünk. Aki nem Istennek hívja, az szeretetnek, odaadottságnak, kapcsolatnak. A világ szomjas erre a teljességre, mert végesek vagyunk, hiányosak, és ez a hiány bennünk néha elviselhetetlen. Így elkezdjük ezeket kitöltögetni. Ki mivel… kapcsolatokkal, hatalommal, anyagi javakkal, függőségekkel, munkával betömködjük az űrt, és csak később jövünk rá, hogy ezektől csak még nagyobb lesz bennünk az űr. Ahelyett, hogy megtanulnánk kiüresedni, megtanulnánk benne maradni ebben az ürességben.
De valljuk meg őszintén, ha nem szeretjük a kiszolgáltatottságot, nem szeretjük a magányt, a hiányokat, akkor fel kellene vállalni a gyengeségünket, az emberségünket, elfogadni azt, hogy mi önmagunkban kevesek vagyunk, rá vagyunk szorulva egy nálunknál nagyobb Valakire.
Az emberi voltom szegénységét felvállalni nem egyszerű, inkább megoldom én, én tudom, mire van szükségem és meg is keresem magamnak
– ez az emberi élet nagy kihívása, amivel mi, szerzetesek, és én magam is ugyanúgy küzdök. Pont ez a fajta üresség segít a másiknak a befogadására! Az a kapcsolat Istennel, amiben el tudom fogadni emberi gyengeségeimet, hiányosságaimat, kicsinységemet, képes megnyitni mások felé, hogy bennük is észrevegyem ugyanezt. Hogy együttérezzek azzal az emberrel, aki „valamilyen” szegénységgel küzd.
Krisztus a mi gazdagságunk!
Egy szerzetesnővérnek minden gazdagsága a Jézussal való kizárólagos kapcsolata, ami ugyanakkor megnyitja őt minden ember felé. Rendünk nővérei kezdetben négyes fogadalmat tettek: a tisztaság, a szegénység, az engedelmesség mellett az áldozatkész szegénygondozásét.
Napunkat Isten dicsőítésével kezdjük és fejezzük be. Elé visszük azokat az embereket, akikkel a nap folyamán találkozunk. Sokszor csengetnek be hozzánk a rendházba élelmet vagy segítséget kérve lakhatáshoz, munkához, gyógyszerkiváltáshoz, megélhetéshez. Nagyon nehéz ilyenkor helyesen megítélni, hogy kinek és miben tudunk „jól” segíteni és mi szolgálja valóban a javát. Számunkra nagyon fontos, hogy ott segítsünk, ahol szükséges, és abban, ami előre viszi őt. Ehhez az is kell, hogy valamennyire ismerjük a rászorulót, ne csak első benyomásunk legyen róla, hanem valódi tapasztalatunk.
Ezért igyekszünk a nálunk többször előforduló embereket meglátogatni lakásaikban, nyomon követni sorsukat, élethelyzetük alakulását. Küzdünk azzal a fizikai szegénységgel, mely szemben áll az emberi méltósággal.
Az emberek többségének azonban nem csupán anyagi javakra van szüksége, hanem egy ítéletektől mentes tekintetre is. Szüksége van a szerető figyelemre, odahallgatásra, időre, egy biztató mosolyra, egy emberi érintésre, a valahova tartozásra.
Bárkivel is találkozunk a nap folyamán, tekinthetünk rá úgy, hogy Jézus küldte őt hozzánk. Vajon miért? Mi az, amivel őt megajándékozhatom, és ő vajon mivel ajándékoz meg engem? Ha a szegénységem és a hiányaim nem zárnak be saját magamba, hanem azokat alázattal el tudom fogadni, akkor meg tudok nyílni mások felé, akkor észre tudom venni a másik rászorultságát, legyen az akár fizikai, akár lelki. Mellé tudok állni, oda, ahol ő van. Ebből a melléállásból segíteni, megszólítani, embernek tekinteni, egyszerűen csak mellette lenni. Visszaadni az emberi méltóságát, azzal, hogy embernek, testvérnek tekintem.
Meglátni Krisztus szenvedő arcát
„Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)
A szegényekben, az elesettekben meglátni Krisztus szenvedő arcát, karizmánk egy fontos és kiemelt része. Ahogy az Oltáriszentségben jelen levő Jézus számunkra a csúcs és a forrás, úgy próbáljuk a számunkra szeretett arcot keresni a napi tevékenységeink és szolgálataink közepette.
Ez persze nagyon szépen hangzik, és azt hiszem, kell ez a fajta tudatosság, vagyis keresés, hogy abban a másik emberben ne a rossz szokásait lássam meg, ne az életkörülményei alapján határozzam meg – szegény vagy jómódú –, hanem fürkésszem figyelemmel megváltó Uramat, aki másokon keresztül is szólhat hozzám, taníthat engem és felfedezhetem Őt.
Mindezt nagyon lelkesítőnek gondoltam sokáig, de saját tapasztalatom ennél jóval fájdalmasabb volt. Elsőfogadalmam után a szécsényi Betánia idősotthonunkban kezdtem szolgálatomat. Akkor találkoztam először haldokló kísérésével. Egy csontrákkal küzdő idős hölgy élete utolsó napjaiban az ágyán ülve hangosan jajgatott. Bementem hozzá, segíteni próbáltam neki. Ebben a helyzetben azonban minden fajta segítség csődöt mond. Még csak megsimogatni sem tudtam őt, mert minden érintésem elviselhetetlen fájdalom volt számára. Látva hatalmas szenvedését, a földre rogytam és sírva fakadtam. A gyötrődése, a kínjai, saját tehetetlenségem – ez mind egyszerre szakadt rám. Az idős asszony alig beszélt már, de mintha azt szerette volna, ha mellette maradok, akkor is, ha nem teszek semmit, ha meg sem szólalok. A földön ülve, fátyolos tekintettel néztem őt. Ott, abban a szobában, annak az asszonynak az arcán felfedeztem azt, amiről addig csak olvastam, mint lelkiségünk egyik alapkövéről: megláttam a szegényben az alázatos és megfeszített Krisztust. E kép mélyen belém vésődött, megváltoztatva a szenvedő melletti elköteleződésemet, örökre összekötve azzal az emberrel, akit Jézushoz kísértem.
Az apostolok cselekedeteiben Péter és János apostolt egy béna ember szólítja meg és kér tőlük adományt. Ekkor Péter ezt mondja neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom.” (Apcsel 3,6)
"Amikor egy speciális gyermekotthon lányaihoz megyek, akkor teljesen szegény vagyok, ott nincs másom, csak a hitem, hogy egy szebb jövő vár rájuk, nincs másom, mint Jézus Krisztus, a megváltó, nincs másom, csak az a szeretet, amit én magam tapasztalok az Istentől, akivel megismertethetem őket. És hiszem, hogy ez a legtöbb, ami embernek csak adható!"
Forrás és fotó: bizdramagad.hu
