Örömmel számolunk be arról, hogy az Egyházközségi Nővérek 85 éve alakultak a Pécsi Székesegyház altemplomában, és a születésnap emlékére zarándokoltunk el, a társaság nővér-; és társult tagjai az alapítás helyszínére, és a múlthoz kapcsolódó helyekre. A zarándoklatot a közösség jövőjéért, hazánkért, egyházunkért, és a résztvevők saját szándékaiért ajánlottuk fel.
Imával, énekkel, beszélgetésekkel, sírással-nevetéssel teli, hőséggel nehezített utunk volt. Idősek és fiatalok, egészségesek és betegek, nővérek és társult családosok közös zarándoklata. A tagok közbenjárást kértek gyógyulásért, otthonért, lelkiatyáért, a közösségért, a hazáért. Mindig csak kérés. Ez a zarándoklat végére hálává változott, a Segítő jelenlétet megtapasztalva.
Először Barsi Balázs szülőfalujában, Sióagárdon álltunk meg, majd Püspökszentlászlóra, a Kelet-Mecsekbe érkeztünk, ahol a nővérek a 70-es-80-as években nyaraltak, pihentek, titokban lelkigyakorlatoztak . Sétáltunk az Esterházy és Zichy püspökök kastélyának arborétumában, énekeltünk a fazsindelyes templomban, ami épp felújítás alatt áll. Az álcázott pálos kolostornak épült kastélyban megemlékeztünk Mindszenty József bíborosról, akit a II. világháborút követően három hónapig tartottak háziőrizetben.
Onnan a Pécsi Bazilikába, vagyis a pompás Szent Péter és Szent Pál Székesegyházba mentünk, aminek örömmel láttuk restaurálását, megújulását; majd a Püspöki Palotát jártuk végig. Itt az egyházmegye püspökeinek élete, munkássága tárult elénk. Különösen Virágh Ferenc életére voltunk kíváncsiak: az ő püspöksége idején alakult ugyanis a közösségünk.
A püspöki pincét a Magtárral összekötő titkos alagút tetszett nekem a legjobban, ahol a lehallgató készülékek elől menedéket találva megbeszéléseket tudtak folytatni a kommunista egyházüldözés korában. Az igazi időutazás azonban az Ókeresztény temetőkápolna és sírkamrák régészeti bemutatója volt a belváros alatt. A Világörökség része ez a hely. A termek falfestése a római katakombákéhoz hasonlít. Különösen fontos volt az a sírkamra, amelynek falán a Krisztus-monogram is látható: kezdettől ez a szimbólum jelzi a társaság tagjainak összetartozását.
A ferences templomban vettünk részt szentmisén, ahol a miséző atya szívélyesen fogadott minket. Elmondta, hogy advent idején életnagyságú fa betlehemet állítanak fel, melyet egy ferences asztalos testvér faragott meg, és ez az ország legnagyobb betleheme.
Végül –(a bazilika meglátogatásán túl ez volt a másik fő célja a zarándoklatnak), — az egykor a nővérek által működtetett lelkigyakorlatos házat kerestük meg, ami magántulajdonba került, azonban gyönyörű eredeti állapotában látható.
Nyitottságuk eredménye volt a közös fotózás és a címek cseréje is.
A nap talán legértékesebb, és reméljük legmaradandóbb pillanatai a személyes kapcsolatok megszületése volt. Megismertünk a mi karizmánk szerinti munkakörben dolgozó fiatalokat, miséző atyákat, addig idegen, azóta jó ismerőssé vált városlakókat.
A város nyugalma, a belvárosban számtalan helyen csobogó vizek, a nővéreink lábnyomát őrző további emlékhelyek még hivógatóbbá tették a várost: Visszatérünk!
Hazaúton mindenki elmondta, mi volt számára a nap folyamán a legfontosabb, ami leginkább megérintette. Fáradtan ugyan, de hálatelt szívvel énekeltünk régebbi és újabb stílusú egyházi énekeket a sötét autóban.
Nekem is az az új szokásom lett, hogy hálával élem az életem, és minden este 7 dologért hálát adok. Ezen a napon ezért a hét dologért adtam hálát:
-hogy a vezetőnővér ilyen utat szervezett
-hogy részt vehettem
-hogy annyi szépet láttunk
-hogy kibírtuk a hőséget
-hogy új embereket ismertünk meg
-hogy van fizikumom: megengedte a zarándoklatot
-és hogy hálás lehetek.
Demény Eszter
Fotók: Egyházközségi Nővérek Társasága
