Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2020. augusztus 3. 7:30
Budapest

Az egyház újra meg újra megszületik

Fehérváry Jákó bencés szerzetes július 1-jétől a Sapientia Szerzetesi Hittudomány Főiskola rektora. Ebből az alkalomból az intézmény küldetéséről és rektori terveiről kérdezte őt Baranyai Béla.

– Milyen állomásokon át jutott el a szerzetesi hivatásig?

– Szekszárdon születtem 1972-ben, egy négygyermekes család legfiatalabbja vagyok. Édesapám, aki Baján volt ciszter diák, azt szerette volna, ha egyházi iskolába járok, így kerültem a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. Érettségi után a francia bencéseknél kerestem az utam, majd Pannonhalmára kértem a felvételemet. Már a gimnáziumban is foglalkoztatott a monasztikus szerzetesség. Osztályfőnököm még a megfelelő irodalommal is ellátott, többek között Thomas Merton Hétlépcsős hegy című műve vagy Szent Benedek Regulája is nagy hatással volt rám. Abban, hogy a szerzetesi hivatást választottam, a lelkivezetőimnek is fontos szerep jutott. Az a személyesség, elfogadás, amit részükről tapasztaltam, nagyon sokat számított nekem. Visszatekintve mégis azt látom, valahogy öntudatlanul lettem szerzetes. A Szentlélek tudta, hogy mit csinál, ám a tizennyolc éves kori motívumaim mára rendkívül sok mindenben átalakultak. Azt, hogy miért lettem szerzetes, nehezen tudnám megmondani. Arról inkább tudok beszélni, hogy miért vagyok az.

– Erre a kérdésre hogyan válaszolna?

– Megszerettem ezt az utat, minden töredékességével és hiányával együtt. Tudom, hogy egy szerzetes egyfajta burokban él, az úgynevezett való világban másként kell helytállnia. Bár az persze nagy kérdés, hogy mi ez a való világ, hiszen a szerzeteseknek is kapcsolatban kell lenniük a valósággal, csak kicsit másképp. Ha valaki belép egy szerzetesrendbe, akkor annak a védőhálója fenntartja őt élete végéig, jóban, rosszban. Van ebben valami Isten ingyenes szeretetét tükröző anyai vonás; szép, de egyszerre nagy kihívás is ez, hogy bele ne kényelmesedjünk, és közben érett felnőtté váljunk. Ebben nagy segítségemre volt a világi, családos barátaim közelsége, a kérdéseik. Küzdelmeik alázatra tanítanak ma is.

A szerzetesség a lelkiélet tere is. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan a Szentlélek jeleit keressük, igyekszünk odafigyelni az indíttatásaira. Ezek jönnek az imádságból, a Szentírás olvasásából, a másik testvértől, az elöljárótól, de a kívülről érkező vendégtől, zarándoktól is. A szerzetesség fontos eleme még a lelkivezetés. Szent Benedek ír a senior spiritualisról, ami azt jelenti, hogy olyan – legtöbbször nálam idősebb – személyekkel beszélem át az életemet, Istennel és az emberekkel kapcsolatos dolgaimat, küzdelmeimet, akiket a Szentlélek vezet. Várszegi Asztrik főapát úr mondta nekünk mindig, hogy bárhova elmehetünk, ám önmagunkat mindig magunkkal visszük. Ez a bölcsesség eleinte borzasztóan idegesített, ma vezérlő csillagom, a lelki küzdelem alapmondata.

A szerzetesi élet másik legfontosabb része a közösség, melyen keresztül nagyon sok mindent megtanít nekünk Isten. A bencések stabilitást fogadnak, ami azt jelenti, hogy nem járnak monostorról monostorra, hanem egész életükben egy közösség tagjai maradnak. Más emberekkel együtt élni hétköznapinak tűnik, ám ez egy sajátos istentapasztalatot jelent, a maga szépségeivel és terheivel együtt. Fontos ebben az a férfias egymásnak feszülés is, amikor egy adott feladat elvégzése vagy akár a saját területünk határainak a kijelölése a célunk, vagy amikor vállvetve küzdünk egy cél megvalósulásáért.

– Honnan jött a Jákó név?

– Amikor valaki belép a rendbe, két nevet jelölhet meg, az apát ezek közül választ. Én Jakab szerettem volna lenni – az idősebb, Zebedeus Szent Jakab, a „Mennydörgés fia” után –, ám a hazai bencéseknél van egy olyan hagyomány, hogy a Jakabnak csak az ősi magyar változatát, a Jákót használják.

– Rendszeresen ír liturgikus témákban az Új Ember hetilapba. Milyen szerepe van a liturgiának az Ön és az Egyház életében?

– Az Egyház számára a liturgia a csúcs és a forrás. A vasárnapi Eucharisztia az a pillanat, amikor az Egyház újra és újra megszületik. A szentmise emellett az értünk meghalt és feltámadt Jézussal való találkozás helye. Erről nem választható le a közösség sem, hiszen az ekklészia szó, amiből az Egyház ered, az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt közösségre utal. Az ősegyházban az ige meghallgatása és a kenyértörés mellett ott volt az egymással megélt vagyonközösség is. Krisztus teste jelen van a kenyér és a bor színe alatt, de jelen van az evangélium hirdetésében és az ünneplő közösségben is. Ha lehet ezt mondani, a liturgiában megtörténik a feltámadt Jézus.

De vasárnapról vasárnapra arra is választ kell tudnunk adni, hogyan is állunk a többi emberrel. Szent Ágoston ír arról, hogy az áldozásnál nem csak Krisztus testére mondunk áment, hanem a velünk együtt ott lévő testvéreinkre is, akikkel szintén egy testté válunk. A szentmisén a Miatyánkot is imádkozzuk, amiben azt kérjük, „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Az Eucharisztia megvalósítja az egyházi közösséget, újra és újra megjeleníti Krisztus testét, és mindig feltesz egy kérdést: hogyan állunk a kiengesztelődéssel?

– A modern ember valóban kezdi elveszteni a liturgikus érzékenységét?

– Lehet, bár én egy kivételezett közegben vagyok, ahol nem ezt tapasztalom. Manapság már az Isten iránt is nagyon sokan közömbösek, és ilyen értelemben azon jelek iránt is, melyek a fontos, szakrális tartalmakat hordozzák. Ugyanakkor a szimbólumok iránti fogékonyság nem tűnhet el teljesen, hiszen ezek olyan aspektusainkat szólítják meg, amelyek önmagukban szentek. Egy darab kenyér vagy a kézfogás, egy gyertya vagy egy virág olyan húrokat pendítenek meg bennünk, amelyek alapvetően hozzátartoznak az emberségünkhöz. Az ez iránti érzékenységet pedig lehet tanulni, sőt erre nevelni is lehet. Az is igaz, hogy a liturgia nem a misszió helye, ez mindig a beavatottak osztályrésze volt. A misszió ugyanakkor azt jelenti, hogy megkeressük azt a nyelvet, amit megértenek az emberek, vagy egyenesen az ő nyelvükön fogalmazzuk meg mindazt, ami fontos.

– Tudott kicsit készülni új feladatára?

– Igen, egy éve rektorhelyettese vagyok a Sapientiának. Várnai Jakab OFM testvéri módon, nagy bizalommal gondoskodott arról, hogy ez a mostani átmenet zökkenőmentes lehessen. Azt is hozzá kell tenni, hogy én soha nem készültem rektornak, az biztos, hogy most egy új munkába kell beletanulnom. Nagy bizalommal vagyok a remek munkatársi közösség iránt.

A riport további része itt olvasható el: magyarkurir.hu

 

Forrás és fotó: Magyar Kurír

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Formanek Tamás szociális intézményi tanácsadó
Gáll Zsófia vándortábor szakmai vezető
Goreczky Tamás projekt koordinátor
Matolcsy János tanácsadó
Radnai Kinga munkatárs
Rudan Mária  gyermekvédelmi tanácsadó
Schumicky Mária NEK asszisztens
Virág Benedek vándortábor projektvezető

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Szilvásy László SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41