– Egyik elmélkedésében arról beszél, hogy a keresztény családoknak olyan hitet kellene átadniuk a fiataloknak, amely által jobban meghallják Isten igéjét. Miként valósítható meg ez?
– Csakis úgy, hogy a kinyilatkoztatás, a szent evangélium, Jézus Krisztus szavai mögött mindig megkeressük a mélyben, mi az az emberi alap, amire mindez épül. Ha ezt nem mutatjuk meg, akkor marad a vallásos szöveg, illetve a mindennapi élet a maga nyersességében, Isten igéjének hirdetése pedig csupán ünnepi alkalommá válik. Szent János azt írja az első levelében: „Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van”. Igen, csak éppen el kell gondolkoznunk azon – amin ma oly kevesen gondolkodnak el –, hogy mi is a szeretet. Már szinte a meghatározásokat is bűnnek tartják, mert az bizony kirekesztés. Ez ez, az meg az. Pedig szó sincs arról, hogy gyűlölném azt, ami vagy aki nem tartozik ebbe a fogalomba. Ellenkezőleg: érte élhetek. Az emberi dolgokat akkor ismerjük meg a legjobban, ha megkeressük az eredetüket. A természettudományok viszont nem nagyon foglalkozhatnak a dolgok eredetével…
– Miért nem?
– Azért, mert az eredet kérdése a létezés területére tartozik, és ehhez nincs kompetenciájuk, nem az ő területük. Az, hogy honnan származik a legelső sejt, nem a természettudományos kutatások tárgya. Ha viszont egy tudós vagy csak egy egyszerű ember valóban keresi az igazságot, feltétlenül megkérdezi ezt. Az élettelenből soha nem lesz élő. Egyetlen halott sejtet sem tudnak feltámasztani, itt tehát tetten érhető valami, ami csak a csodálatunkat válthatja ki. Az első sejt alkotói, az atomok, élettelenek, de föl vannak emelve egy „túlvilágba”, vagyis egy új létszintre. A mi biologikumunk pedig fölemeltetett a személyesbe. A mélyen hívő, világhírű természettudós, Francis S. Collins Isten ábécéje című könyvében azt írja, hogy a nem hívők néha bizony elszólják magukat. Az egyik kollégája, aki szintén evolúciós biológus, egyszer azzal állt elő: az emberi szabadság nem vezethető le ebből az univerzumból. Húha! Valóban nem, mert a sejtek nem szabadok, jól is néznénk ki, ha azok lennének. Az atomok sem szabadok. Én azonban az vagyok. A szeretni tudás képessége az embernek, ennek a személyes szabadsággal rendelkező egyednek a világában van benne. Szabad, vagyis képes szeretni. A szabadság és a szeretet nem az anyagi világból való.
– Kérdés, hogy akkor honnan…
– Olvassuk Szent Jánosnál: „Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van”. Tehát Istentől, nem pedig a főemlősöktől. Minden egyes szentírási kijelentés – Isten üzenete – mögött nézzük meg, van-e valamilyen antropológiai, nem vallási alap, amire ráépülhet a kinyilatkoztatás. Mindig találhatunk ilyen alapot, és ha ezt feltárjuk, akkor felkapják a fejüket a fiatalok, nagyon odafigyelnek. Én egy másik fiatal Magyarországot látok, nem azt, amit a nagy tömeg. Hatvan fiatal jött hozzám lelkigyakorlatra, tizenhét évesek. Beszéltem nekik a Szentháromság titkáról is. Ez a központ. Ezt nem lehet kitalálni. Isten csak személy lehet, mert az energia nem tudja, hogy van. Hála Istennek, vagy sajnos, ma nincs igazi kereső ateista. Ma egyszerűen egy keverék vallásban élünk, az emberek tömegeinek a fejében zavaros világnézet kavarog; isteni attribútumokkal ruházzák fel a világot, panteista elveket vallanak, azt gondolják, hogy a világ magától létezik, de ez nem igaz. Jézus többször is mondja: én az Atyától jöttem, ő bennem van, én pedig benne. Mindketten küldjük a Szentlelket. Kérdés, hogy elfogadom ezt, vagy nem. Ha elfogadom, akkor mindenre fény derül. Arra is, hogy miért teremtett Isten olyan embert, aki képes szeretni, miért teremtett szeretetközösséget.
A napokban arról beszélgettünk az egyik rendtársammal, hogy Ádámnak hiányzott valaki, és Isten megteremtette Évát. Álljon meg a menet! Szent John Henry Newman angol bíboros, aki kezdetben anglikán volt, és szó szerint vette a Bibliát ott, ahol érdemes szó szerint venni, azt mondta: Ádám a paradicsomi állapotban, mielőtt még vétkezett volna, remete volt. Nem ő, hanem Isten állapítja meg, hogy nem jó az embernek egyedül. Isten nem azt akarja, hogy csak vele legyünk isteni kapcsolatban Szent Fia által, hanem hogy egymással is; azt akarja, hogy többen legyünk, és ugyanazzal a szeretettel szeressük egymást is.
Az ember a bűnbeesés, az Istennel való szakítás után is megmaradt Isten képmásának. Bár szétszakítva, de megmaradtak az eredeti gyökerek. Kimutatható, hogy Krisztus ezeket teljesíti be. Lehet, hogy az ember ellenséges Istennel és az Egyházzal szemben, de ha ismerné a kereszténység lényegét, akkor tudná, hogy amire nagyon is számít a szíve mélyén, az éppen az Istentől való szeretet, amely, mivel belőle van, örökkévaló. Azért lehet Istentől a szeretet, mert Isten nem valami, hanem valaki. A valami nem tud szeretni, csak a valaki, egy én, aki viszont nem lehet meg te nélkül. Ez a kinyilatkoztatás beteljesedése, mert csak Jézus, aki öröktől fogva Istenben van mint Fiú, egyedül ő tudja, mi van Istenben. A kereső ember csupán Istenig juthat el. Eléje áll, de fogalma sem lehet arról, hogy mi van benne.
– Szent János azt is írja: „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát.”
– Ez nem pusztán erkölcsi kérdés, nem csak arról van szó, hogy akkor tetszünk majd Istennek, ha szeretjük egymást. Ez teológiai kérdés, mert a szerető képességet Istentől kaptuk, nem az anyagból származik. Az Úr Jézus azt mondja az utolsó vacsorán: „Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. (…) Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” Pünkösd előtt vagyunk. (Az interjú május 13-án készült – B. D.) Nehogy megsajnáljuk a Szentlelket, hogy kevesebbszer van szó róla! A valóságban mindig róla beszélünk. Az Atya és a Fiú ugyanis a Szentlelket árasztja ki. „Úgy szeretlek titeket, mint az Atya” – ez azt jelenti: abba haltam bele, hogy a Lelket, az isteni életet átadhassam nektek. És ha ezt megkaptuk, akkor nekünk is így kell szeretnünk egymást, nem csak a saját szeretetünkkel, hanem Isten szeretetével. A házasság, a férfi és a nő kapcsolata sajátos viszony, csakúgy, mint a gyerek és a szülő közötti kapcsolat. Ugyanígy a testvériség, a barátság is. Mindegyikben Isten szeretetével tudunk szeretni. Azt akarom, hogy létezz, élj, üdvözülj. Már a kisgyerek is erre van beállítva, négy-öt évesen is úgy érzi, apa és anya nem halhat meg, mert amit ő megtapasztalt, az nem szűnhet meg.
Szent Pál azt mondja, a szeretet örök, de minden más elmúlik: a Lélek ajándékai, a karizmák is. Szent Pál, te nagy gondolkodó vagy, de csak azért mondhattad, hogy a szeretet nem szűnik meg, mert kezdete sem volt. Aminek ugyanis kezdete van, az előbb-utóbb megszűnik. Amikor az Atya a Fiában teremtett minket, vagyis a képmására, aki a Názáreti Jézus, akkor megadta az istenfiúság kegyelmét. Ha ez így van, akkor fölvett bennünket a kezdet nélküli szeretetbe, abba a szeretetbe, amellyel szent Fiát szereti. Ritkán esketek, de egyik alkalommal a szertartás közben eszembe jutott: ha ennek a vőlegénynek a helyében lennék, azért fölmerülne bennem, csak négy éve ismer engem ez a lány, hogyan mert eddig nélkülem élni? Ez nem csupán önzés vagy féltékenység. A négy évvel ezelőtt kezdődött szeretetet be kell emelni a kezdet nélküli szeretetbe, a szentségbe. Ha ennek szellemében élnek, akkor a szentségi házasság nem tud felbomlani, nem cserélhető fel a másik személye. A kiteljesedett szeretet végső soron a személyt magát szereti, nem pedig a tulajdonságait kedveli.
– Vannak olyan szerelmek, baráti kapcsolatok, amelyekben azt érezzük: időtlen idők óta ismerjük és szeretjük egymást, és így volt ez már akkor is, amikor még nem találkoztunk személyesen…
– Előfordulnak ilyen esetek. Nagyon elgondolkoztató, hogy a mi Üdvözítőnk utoljára azt mondja az apostoloknak: „Barátaim vagytok…” De azért hozzáteszi: „Nem ti választottatok engem…” Tulajdonképpen ez az egyetlen erkölcsi programunk: minden emberi viszonyt, cselekedetet beemelni az Istennel való kapcsolatba. Az Egyház jövőjében nagyon fontos lesz az, hogy teljes értelemmel is szeretnünk kell Istent és az embereket.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy az értelem minden erejével igyekszem megérteni a szeretetet, és az embert a maga Istentől való elszakadottságában is. Azt is, hogy maradtak ott gyökerek, és hogy Krisztus ezeket érinti meg. Bocsánat, de egyetlen más vallásnak és filozófiának sem központi kérdése a szeretet. A buddhizmusban sok az érték, például az önmegtagadás; olyan áldozatokat hoznak, amiket mi már régen nem, pedig ismerjük a kinyilatkoztatást. Előfordul, hogy odajön hozzám egy hívő, és azt mondja: szeretne áldozni, de hisz a lélekvándorlásban. Ne haragudj, válaszolom neki, de ez a kettő nem mehet együtt. Krisztus dicsőséges testét veszed magadhoz, és ő örökké veled akar lenni. Valaki vár rád, nem a megsemmisülés, a nirvána. Az ember nem csak lélek, hanem test és lélek együtt, ezért valljuk: várom a holtak feltámadását…
– Sokszor úgy érzem, mi, keresztények is elmegyünk a szinkretizmus irányába…
– Nagyon is. Természetesen nem csapom agyon azt, aki tévtanokat hirdet, de világossá kell tenni, hogy mi az, ami nem egyeztethető össze Krisztus tanításával. A jövőben is nagyon fontos lesz Krisztus fönséges ismerete, amiről azt mondja Szent Pál: „Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam.” Ez az elkápráztatottság. Ám ha például egy szerelmespár úgy érzi, Krisztus közéjük áll, akkor valami rosszul működik a kapcsolatukban. Krisztus azért nem ront be erővel a mi mindennapi életünkbe, azért nem hoz létre úgynevezett szerelmi háromszöget, mert ő a szeretet forrása.
– Mi az oka annak, hogy miközben nő az érdeklődés az ezoterikus tanok, az okkultizmus, a buddhizmus iránt, addig a kereszténységgel, az élő Istennel szemben közönyt és elutasítást tapasztalunk, Európában legalábbis mindenképpen?
– Ezért mondtam, hogy hála Istennek, ugyanakkor valamiképpen sajnálnivaló is, hogy ma már nincs igazi ateista. Az ateista ugyanis a pályán kívül futkos, de még beállhat a pályára. Nyilván itt arra az ateistára gondolok, aki teljes szívvel és értelemmel, a saját közvetlen érdeke ellenére is keresi a végső igazságot. A legújabb kori ezoterikus vallások viszont hasonlóak a vallási svédasztalhoz: összecsipegetem, ami tetszik nekem. Hozzon egy kis megnyugvást a bűnös, megalkuvó életembe. Lényeges azonban, hogy ne rágalmazzunk olyanokat, akik tiszta szívvel csöppentek bele egy agyzavarba. Nagyon hiányzik ma a komoly filozófiai tanítás. Például ez: ha nem volna semmi, az érthető lenne. Arra nincs magyarázat. Ám ha valami létezik, akár csak egy porszem is, akkor nagy a probléma. Nincs megmagyarázva a létezése. Nyugat-Európa borzasztóan el van butítva – annál nagyobb tisztelet a kivételnek. A többség azonban sajnos nincs a hat elemit végzett öregapám filozófiai szintjén. Három doktorátussal rendelkező tudósok, ha szóba kerül a teremtés, azt mondják: ősrobbanás. Ilyenkor nekem kell visszafognom magam, hogy ne robbanjak. Mert ha felrobbant egy palack vagy a babos fazék a tűzön, azt meg lehet magyarázni. De miért van az, ami van? Napjainkban mintha már a kisgyermekekből is kiirtanánk a létre való rácsodálkozást. Ezt nem volna szabad!
– Nagyon sok könyvet írt, fordított, folyamatosan olvas, képezi magát. A világ mára szinte a pusztulás szélére sodródott. Mi ad erőt Önnek ahhoz, hogy változatlan intenzitással közvetítse mások felé a hitet és a kultúrát?
– Az, hogy vannak, akikben semmiféle roncsolást nem végzett ez a nagy zűrzavar, amiben élünk, hanem tisztábban látják a dolgokat. Kevesebben vagyunk a templomban, sajnos, viszont akik ott vannak, azok nem megszokásból jönnek. A legtöbben gyónnak, áldoznak, és szenvednek attól, ha valamiért nem tehetik ezt. Ez a réteg világszerte kitermelődik, össze kell fogni velük. Az emberiség megmentője az Anyaszentegyház. Akármilyen romlást mutat a felszínen, a mélyben mindig ott van az abszolút szentség, Krisztus és a szentek. A materialisták abban is tévedtek, hogy a mennyiség átcsap minőségbe. Gyerekkorunkban vittük a csarnokba a tejet, és én már gyerekfejjel is tudtam: ha sok romlott tejet hordtunk volna össze, a mennyiségük nem csapott volna át minőségbe. A fordítottja viszont igaz: a minőség átcsap mennyiségbe, kultúrát alakít. A félelmetes ebben az, hogy sokan válnak áldozataivá ilyen téves eszméknek. Ám az Isten nem hagyja el az emberiséget, mert megteremtette. Az Egyház pedig titokzatos, mert a mélyben ott van a mérhetetlen tisztaság, a szentség. Megint csak Szent John Henry Newmanra hivatkozom: sokat foglalkozott az ókori keresztény eretnekségekkel. Úgy látja, hogy a katolikusok mindig ugyanazt mondták, az eretnekek viszont mindig mást, és egymásnak is ellentmondtak. Ha elolvasok egy 1. századi keresztény írót, azt látom: ugyanaz a hite, mint az enyém. Ez szellemi csoda, mert egyetlen vallásban sincs így. A buddhizmus ma alig hasonlít az eredetijére.
– Rengeteg kitüntetést kapott, köztük a legnagyobb állami elismerést, a Széchenyi-díjat is átvehette. Mit jelent Önnek a Stephanus-díj?
– Amikor megtudtam, hogy megajándékoztak ezzel a díjjal, megdöbbentem. Minden jót elmondtak rólam, amit talán nem is tettem. Mit válaszoljak erre? Azt fogom mondani, köszönöm! Amikor gyerekkoromban keresztanyám hozta azt az egy szem narancsot vagy játékot karácsonyra, édesanyám figyelmeztetett: kisfiam, mondd, hogy köszönöm! Ebben áll fenn a világ: ha a köszönöm szó kiveszik, akkor emberszabású lények lesznek ugyan, de ember egy sem lesz a földön. A köszönöm szóban ott rejtőzik a szeretet csírája. Pilinszky írja a Mielőtt című versében:
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra,
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát,
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
A Stephanus-díj mellé a köszönöm szónak ezt a mélységes üzenetét is megkaptam.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/www.magyarkurir.hu