Hűséges maradok ahhoz az úthoz, amelyre meghívást kaptam.

Mesélne arról, hogy jelenleg hogyan élnek, milyen szolgálatokat végeznek, és milyen helyzetben van most a közösségük?

Egy régi emlékkel kezdeném. Sok évvel ezelőtt a teológiai főiskolán az egyik szerzetes professzorunk egyszer azt mondta nekünk: „Készülni kell a krízisre is.” Akkor fiatalok voltunk, vidámak, tele tervekkel, és nehezen tudtuk elképzelni, mire gondol. Ma, több mint húsz év elteltével látom, mennyire előrelátó volt. Ha intézményi életciklusokban gondolkodunk, akkor a mi magyar közösségünk jelenleg a zsugorodás szakaszában van. Az 1950-es években még több mint 270 tagja volt a tartománynak, ma már mindössze ketten maradtunk Magyarországon. Ez természetesen meghatározza a szolgálatainkat és a lehetőségeinket is. Nővértársam már nyugdíjas, én pedig ötven év felett járok. Az elmúlt években sok energiát fordítottunk arra, hogy felelősen kezeljük a közösség átalakulását.

Az elmúlt évek legfontosabb szolgálata az idős nővérek gondozása, kísérése volt. Az volt a kívánságuk, hogy a gondozásra alkalmasabb kolostorban maradhassanak, így költözzünk mi is a 16. kerületi kolostorba, ezzel is támogassuk kérésüket. Tehát évek teltek el úgy, hogy közvetlen közelről vagy közvetve, civil gondozók segítségével is gondoztuk őket, és kísértük el őket utolsó útjukra. Tehát több nővértársunk életének utolsó szakaszában lehettem mellettük. Az utolsó nővérek melletti jelenlét volt a legmegrendítőbb azt hiszem. Áldoztattam őket, beszélgettem velük, meghallgattam őket, imádkoztunk, és igyekeztem jelen lenni azokban a nehéz pillanatokban, amelyeket végül senki sem tud teljesen megérteni vagy megmagyarázni. Sokszor a kedvenc zenéjüket hallgattuk együtt, vagy van aki kérte, hogy Jézus főpapi imáját olvassam fel majd az utolsó napokban ágyánál, vagy egyszerűen csak csendben jelen voltam mellettük. Úgy érzem, ezek a találkozások rendkívül sokat tanítottak nekem az emberi méltóságról, a hitről és az elengedésről.

Emellett továbbra is fogadok embereket segítő beszélgetésekre, mediációra vagy lelki kísérésre, de mindig figyelek arra, hogy saját lelki és fizikai egyensúlyomat is megőrizzem. Csak annyi feladatot vállalok, amennyit valóban felelősen el tudok látni.

Mit lát ma a legnagyobb emberi ínségnek a környezetében? Mire van leginkább szükségük az embereknek?

A segítő munkám során azt tapasztalom, hogy sok ember hordoz magában olyan fájdalmakat, veszteségeket vagy csalódásokat, amelyekkel valójában még nem tudott szembe nézni. Meglehet, hogy nagyon is szeretne, de nincs alkalma. Ez is egy nagy ínség szerintem.

Sokan különböző módokon próbálnak menekülni ezek elől, talán mert nincs erejük, ez is ínség.  Van, aki állandó elfoglaltságokba menekül, van, aki utazásokba, munkába vagy más tevékenységekbe. Nem tudatos döntésről van szó; egyszerűen még nem érkezett el az a pont, amikor képes lenne megállni és szembenézni azzal, ami fáj. A saját gyászfolyamatom során én is megtapasztaltam, milyen könnyű halogatni bizonyos kérdéseket. Éppen ezért különösen megértem azokat, akik hasonló helyzetben vannak.

Nagyon sok az anyagi probléma, ínség is. Ezt közvetlenül mi is látjuk. Amikor pl. egy rendházat bezárunk, számos használati tárgy, bútor vagy eszköz válik feleslegessé. Ilyenkor igyekszünk olyan emberekhez eljuttatni ezeket, akiknek valóban szükségük van rájuk.

Ugyanakkor azt is látom, hogy az anyagi nehézségek mögött gyakran másfajta hiányok is húzódnak. Sok ember magányos, bizonytalan, vagy egyszerűen nem találja a helyét az életében, a világban.

A mentálhigiénés és mediációs tanulmányok során sok olyan ismeretet szereztem, amelyeket ma is használok, szemléletmódként is. Nemcsak egyéni problémákat látok, hanem családi, közösségi és intézményi folyamatokat is. Sokszor előfordul, hogy valaki egy konkrét kérdéssel érkezik – például egy családi konfliktussal vagy egy gyermekét érintő nehézséggel –, de a háttérben egy jóval összetettebb rendszer működik. Ilyenkor fontos, hogy az ember ne csak a tünetet lássa, hanem az összefüggéseket is.

Ebben sokat segítettek a tanulmányaim, és ezért ma is hálás vagyok. Azt érzem, hogy ezek az ismeretek nemcsak a segítő munkámban hasznosak, hanem abban is, ahogyan a saját közösségünk átalakulását próbálom megérteni és kísérni.

Felszabadító érzés volt, amikor rájöttem arra, ès át is érezhettem, hogy nem attól vagyok értékes, mennyi mindent végzek el, hanem attól, hogy hűséges maradok ahhoz az úthoz, amelyre meghívást kaptam. Az évek során egyre inkább megértettem, hogy a szolgálatnak sokféle formája van. Van ideje a cselekvésnek, a szervezésnek, a tanításnak és van ideje a fájdalmas de hasznos kivárásnak is, a háttérben végzett imádságnak, jelenlétnek is.

Lehet, idővel mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy az élet különböző szakaszaiban másként szolgálunk.  ez nem kevesebb, csak más.

A szolgálaton kívül mik azok a tevékenységek, amelyek örömet adnak Önnek?

Az egyik a könyvekhez kapcsolódó munka. Ha időm engedi, szívesen olvasok, lektorálok vagy foglalkozom olyan szakmai anyagokkal, amelyek közel állnak hozzám.

Emellett nagyon sokat jelent a kapcsolattartás korábbi diákjaimmal. Vannak, akik időről időre visszatérnek, meglátogatnak bennünket, segítenek nekünk vagy egyszerűen csak beszélgetni jönnek. Ezek a találkozások mindig örömmel töltenek el. Jó látni, hogyan alakult az életük, milyen emberekké váltak, és hogy bizonyos kapcsolatokat az idő sem szakít meg.

Interjú és fotó: A.nett/MSZKI