Ugrás a tartalomra
beszámoló Hazai Fotó galéria
2015. július 16. 15:15
Esztergom

Aviz bíboros: A megszentelt élet éve nagy reményt ad az egyháznak

João Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja prefektusa - aki egyben az Örüljetek! és a Fürkésszétek! című levelek összeállítója is- Esztergomba látogatott a piarista káptalanra. A megszentelt élet évéről, a szerzetesi életforma előtt álló kihívásokról kérdezte őt Thullner Zsuzsanna a Magyar Kurírtól.

Hogyan fogadta a meghívást Esztergomba?

– A Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja prefektusaként gyakran utazom, ellátogatunk az országos szerzetesi konferenciákhoz, olykor egy-egy kongregáció általános káptalanjára is, így most a piarista káptalanra. Idén különös jelentősége van ezeknek a látogatásoknak, hiszen a megszentelt élet évében vagyunk. Nemrég a Fülöp-szigeteken jártam, most José Rodríguez Carballo érsek, a kongregáció titkára ment el oda, hogy folytassuk a megkezdett munkát, én pedig el tudtam jönni Magyarországra, hiszen fontos volt számunkra ez a meghívás.

Mikor, hogyan született meg a megszentelt élet évének gondolata?

– Ferenc pápa szándéka volt a II. vatikáni zsinat ötvenedik évfordulóján, ami egyben a megszentelt életről szóló Perfectae Caritatis című dekrétum kiadásának ötvenedik évfordulója is. A pápa elmondta, mi a célja a megszentelt élet évének, amely nemcsak a szerzetesek, hanem az egész egyház éve is. Azt kérte tőlünk – II. János Pál gondolatai alapján –, hogy hálával tekintsünk a múltra, szenvedéllyel éljük meg a jelent, és bizalommal, reménységgel tekintsünk a jövőbe. Nagyon szép gondolatok ezek, hiszen a múltban komoly gondok is voltak a megszentelt élet intézményeiben, mégis hálásan kell emlékeznünk, hiszen a szerzetesrendek nagyon fontosak voltak az egyház számára. Szenvedéllyel élni a jelent azt jelenti, hogy boldog, örömteli módon éljük az életünket, a kamaszok lelkesedésével kövessük Jézust. Okunk van reménykedni a jövőben, mert Isten, aki hűséges volt a múltban, hűséges a jelenben, hűséges lesz a jövőben is.

Ezek azok a célok, amelyeket az alapot jelentik számunkra ebben az évben. Rómában nagyobb találkozókat szervezünk: volt egy ökumenikus konferencia száz résztvevővel, a különböző felekezetek megszentelt életet élő tagjaival; szerveztünk egy találkozót fiatal oktatók számára, ezerháromszázan voltak, akikkel a képzés módjairól, fontosságáról beszélgettünk. Hamarosan lesz egy találkozó, amelyen olyanok vesznek majd részt, akiket az elmúlt tíz évben szenteltek fel. Az év végén egy nagy szimpóziumot rendezünk.

– Amikor a különböző országok szerzetesi intézményeit látogatja, látja már a megszentelt élet évének gyümölcseit?

– Igen, van egy nagyon érdekes dolog, amit észrevettünk: egyfajta pesszimizmus uralkodott a megszentelt életben, és ez kezd megváltozni. A sok probléma rányomta a bélyegét a szerzetesek életére. Sok helyen nagyon idősek már a szerzetesek, olyan rend is van, ahol 80-85 év az átlagéletkor; szintén sok helyen nincsenek hivatások; vannak kongregációk, amelyekből sokan kilépnek, folytonos mozgásban van minden. Vannak olyanok is, akik szerint most már inkább a meghalás művészetét kell megtanulniuk.

Ezzel szemben a megszentelt élet éve nagy reménnyel ajándékoz meg minket. Látunk szerzeteseket, akik felemelik a fejüket, újra mosolyognak. Elmegyünk találkozókra, ahol kétszáz embert várnak, és ezerötszázan jönnek el. Svájcban például egy nagyon kicsi csoporttal találkoztunk volna, és végül hatszáz ember gyűlt össze. Hasonló történt Németországban, Kolumbiában, Brazíliában és Ázsia országaiban is. Magyarországon is volt egy nagyon szép találkozó. Én ebben egy nagyon pozitív folyamatot látok, egyfajta öntudatra ébredést, újjáéledt vágyat arra, hogy intenzíven éljük meg az Istentől kapott hivatást.

– A magyar szerzetesi konferenciák is kampányt indítottak a szerzetesi élet bemutatására, a hírportálunkon mi azt kértük az olvasóktól, írjanak arról a szerzetesről, aki fontos az életükben. Nagyon szép történetek kerülnek elő, rejtett kincsek. Hogyan lehet egyszerre csendben megélni a hivatást és közvetíteni az evangéliumot a világban?

– Én nem vagyok szerzetes, egyházmegyés pap vagyok, ezért Szent Ágostonnal együtt vallom: „Oly későn szerettelek meg Téged, te ősi és mindig új Szépség.” Ágoston a Szentháromságról beszélt, nekem ez a szerzetesi életről szól. Számomra ilyen a megszentelt élet, amelyet későn ismertem meg: mindig ősi és mindig új szépség.

A szerzetesi életet nem a propaganda, nem is a reflektorfény viszi előre. Akkor megy előre, ha valóban az evangéliumot élik meg benne, az evangéliumi értékeket, amelyek az emberi élet általános értékei. Van, hogy látható ez az élet: sokan dolgoznak iskolákban, kórházakban, szociális területen. Mások inkább elrejtőzve élnek. Ott vannak például a világi intézmények, amelyeknek a tagjairól sokszor nem is tudjuk, hogy megszentelt életet élnek az emberek között, a társadalomban, pedig nagyon szép keresztény utak ezek, és nagyon sokan élnek így. Ott vannak a monasztikus életet élők, ők valóban zártabb, kontemplatív életformában élnek Istenért és az emberekért. Nagyon fontosak az egyház számára, azt mondjuk róluk, ők az egyház szíve, mert imádságaikkal az Úr elé viszik az életünket.

– Ferenc pápa azt kéri, hogy a megszentelt életet élők örömmel és reménnyel éljék meg hivatásukat. Mi segítheti őket a nehéz időkben?

– Egy szerzetes életében a legfontosabb dolog nem az intézmény, nem a ház, amelyben él, még csak nem is a tevékenység, amelyet végez. A legfontosabb – amiről Ferenc pápa is beszél – Jézus tekintete, amellyel egy napon szeretettel rátekintett, és elhívta. Akárhány év telt is el azóta, ez a tekintet világosan megmarad. Fontos, hogy mindig megőrizzük, minden más megszűnhet, de ez nem. Ha pedig nem volt ilyen pillantás, akkor el kell menni, mert az ember nincs a helyén: ez hitelesség kérdése. Ha ez a kezdeti hívás megvan, akkor ebből aztán könnyen megszületik az öröm. Hiszen a szerzetes az Urat szolgálja, nem az intézményt. Tegnap [július 14-én – a szerk.] volt Lellisi Szent Kamill emléknapja. Nagyon nehéz élete volt, senki nem értette meg a hivatását, ráadásul egész életében egy nagy, nem gyógyuló seb volt a lábán. A legsúlyosabb betegségben szenvedők között élt, őket ápolta. És mindezzel együtt nagyon boldogan élte ezt az életet, és ez az igazi tanúságtétel. Ezt el lehet mondani minden szentünkről.

– A fáradtság, elöregedés mellett sok helyen újjáéled a lelkesedés, új karizmák is születnek, új kreativitás jelenik meg a megszentelt életben. Hogyan egyeztethető össze az engedelmesség és a kreativitás?

– Talán újra kellene gondolnunk a tekintély és az engedelmesség kérdését. Az engedelmességnek nem az intenzitásán, hanem a módján kell változtatni. Akkor tudunk jó rendfőnökök vagy rendtársak lenni, ha testvérek vagyunk. Ez az életünk alapvető, evangéliumi dimenziója. A keresztséggel Isten fiaivá és egymás testvéreivé váltunk. Ha igazi testvér vagyok, ha Jézust követem, akkor nagyobb eséllyel lehetek olyan ember, aki biztosabban megmutatja Isten akaratát a másiknak. Van egy másik dolog is: a teljes, abszolút engedelmességben is szükség van arra, hogy ne haljon meg bennünk Isten hangja, hiszen a Szentlélek, a Szentháromság bennünk lakik. Ha a rendfőnök parancsa ellenében valami azt mondja bennem, hogy Isten valami mást akar, akkor kötelességem megmondani neki ezt, még ha nehéz is, mert így neki is segítek abban, hogy jobban döntsön. Ebben van a kreativitás, amit úgy élünk meg, hogy közben vágyunk az engedelmességre. Ha a rendfőnök nem érti, akkor engedelmeskedem. És legközelebb ismét elmondom neki, ha valamiről úgy gondolom, hogy Istentől jön. Mindehhez nagyon fontos, hogy újra megteremtsük az igaz testvériség alapjait.

– Hogyan találhatnak közös utakat, hogyan munkálkodhatnak együtt a megszentelt életet élők és a világi keresztények?

– A legfontosabb, hogy nincsenek elsőrangú és másodrangú keresztények. Mindannyian megkaptuk a keresztséget, és követjük Jézust. Egyforma méltóságunk van, a II. vatikáni zsinat tanítása alapján úgy kell tekintenünk Isten népére, mint amelyben az embereknek számos különféle hivatásuk van. Együtt, egymást segítve kell dolgoznunk. Egyelőre sokszor távol vagyunk egymástól, maguk a szerzetesrendek és kongregációk is egymástól elszigetelten élnek. Jobban össze kell tartanunk, szerzeteseknek, papoknak, plébániáknak… Meg kell tanulnunk egységben lenni és segíteni egymásnak, és ha ezt tesszük, akkor az egész keresztény közösség fontosabb szerepet tölt majd be a világ életében. Ez az egység legyen az egyház új arca: az egyházé, amelynek középpontjában Jézus, Isten szava, az Eucharisztia és a közösség áll.

Nem elég, hogy egy katolikus kultúrában élünk, a kereszténységet már nem lehet tekintéllyel előrevinni, csak tanúságtétellel. A tanúságtétel idővel gyümölcsöt terem. A régi szokások is segíthetnek, de ma már nincs szükség egy olyan egyházra, amely csak a régi ájtatosságokat gyakorolja. Új kapcsolatokat kell teremteni, új elgondolásokat kell kidolgozni az evangélium alapján. Ez mindannyiunk felelőssége. Ahol pedig erős a tanúságtétel, ott jönnek a hivatások is.

Milyen kihívásokkal kell szembenézniük a megszentelt életet élőknek?

– Sokan vannak, akik bezárkózva élnek, elvesztették a kapcsolatot az emberekkel, és vannak mások, akik régóta a szegények közelében élnek. Engem nagyon megfogott, amikor azt mondta a pápa, hogy nyissuk ki a kapukat, hogy a papok, a szerzetesek kimenjenek, találkozzanak az emberekkel. Nem azt kell várnom, hogy valaki bejöjjön a templomba, hanem nekem kell kilépnem, hogy találkozzam az emberekkel. Aki szeret, az ebbe az irányba mozdul. A pápa egy szegény, a szegényekért élő egyházat szeretne. Ez akkor valósul meg, ha elindulunk a szegények felé: ehhez bátorság kell.

Ferenc pápa azt is kérte például, hogy a nem használt római kolostorokat bocsássák az utcán élők rendelkezésére. Ennek lehetőségeit tanulmányozzuk most, az egészségügyi ellátás, a munkahelyteremtés kérdését, és közben arra is figyelnünk kell, hogy vannak, akik nem akarnak beköltözni egy házba, velük az utcán kell kapcsolatot teremtenünk. Azon munkálkodunk, hogy összefogjuk azokat a szervezeteket, amelyek ezeknek a helyzeteknek a megoldásán fáradoznak. Ez a hívás azonban minden kereszténynek szól. Fontos, hogy mindannyian egyre inkább megéljük Jézusnak a szegényekhez való közelségét.

– Ha az idők jeleit olvassuk, el kell gondolkodnunk azon is, mi a teendőnk a menekültek befogadásának kérdésében…

– Nem mi akartuk, hogy ennyi ember elhagyja a hazáját, de nagyon fontos, hogy ezeket az embereket nem engedhetjük meghalni. Nem válogathatunk. Azon az alapon sem, hogy csak azokat fogadjuk be, akik a mi hitünket vallják. Ha valóban hiszünk a testvériség erejében, akkor nekünk – népeknek és egyes embereknek – meg kell találnunk a befogadás útjait. Így léphetünk közel ezeknek az embereknek az életéhez; egy keresztény, katolikus nép válasza nem lehet más, mint a befogadás.

– Mit üzen a magyar és a hazánkban szolgáló más nemzetiségű megszentelt életet élőknek és minden keresztények: hogyan éljenek, hogy valóban prófétai jelek legyenek a világban?

– Éljünk és higgyünk az evangélium szerint. Ne féljünk meghallgatni Isten szavát, összevetni saját életünkkel. Ne egyedül járjunk az úton, hanem együtt. Ha a megszentelt életben az ember csak a saját rendjét, kolostorát, kongregációját látja, akkor elszigetelődik: meg kell nyílni az egyház egésze felé. Ha együtt vagyunk, segítjük egymást, az erős jel lesz az egész emberiség számára. Nagyon fontos a pápa erőteljes felhívása is: ne féljünk elindulni a szegények felé.


(Braz de Aviz 1947-ben született Brazíliában. Tanulmányait a Curitibában található Rainha dos Apostolos szemináriumban és a palmasi egyetemen kezdte, majd a római Pápai Gergely Egyetemen folytatta. A Lateráni Egyetemen 1992-ben teológiai doktorátust szerzett. 
1972. november 26-án szentelték pappá. Az Apucaranai Egyházmegyében kezdte meg papi szolgálatát, majd az itteni papnevelő intézet rektora és a londrinai VI. Pál Teológiai Intézet tanára lett. 
1994. május 31-én a Vitóriai Főegyházmegye segédpüspökévé szentelték. 1998. augusztus 12-én II. János Pál pápa a Ponta Grossa-i Egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki. 2002–2004-ig maringái, 2004–2011-ig brazíliavárosi érsek. 2010 májusában székvárosában megszervezte a XVI. Nemzeti Eucharisztikus Kongresszust.
2011. január 4-én XVI. Benedek – nem szerzetesként – a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja prefektusává nevezte ki. 2012. február 18-án a pápa bíborossá kreálta.)

Fotó: Lambert Attila, Tóth János

Képek:

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41