Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2020. március 1. 8:45
Máriapócs

Beszélgetés Imre Margit Ágota bazilita nővérrel

Idén Imre Margit Ágota OSBM görögkatolikus szerzetesnő kapta a Parma Fidei – Hit Pajzsa díjat. Az életének 88. esztendejében is friss, energikus bazilita nővérrel a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek máriapócsi kolostorában beszélgetett Bodnár Dániel.

– Milyen családba született, és hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? 

– Hajdúdorogon születtem egyszerű görögkatolikus, vallásos családban, negyedik gyermekként. Édesanyámat hétéves koromban elveszítettem. A hatodik gyermeke megszülése után egy hónapra meghalt. Édesapám földműves volt, de ebben az időben katonáskodott. 1940-et írtunk. Egy évvel később leszerelt, és újra megházasodott; egy nála sokkal fiatalabb özvegyasszonyt vett el. Kislányként őt és a nővérét a szüleik beadták a kisvárdai orsolyita nővérekhez, de az édesanyja két hét elteltével hazavitte azzal, hogy egy családban elég egy apáca. Már fiatalon férjhez ment, de csak rövid ideig éltek együtt, mert a férje meghalt, majd a kislányuk is. Így találkozott az ugyancsak özvegy édesapámmal. A házasságukból két húgom született. Nyolcan lettünk volna testvérek, de előttem meghalt két nővérem diftériában, egy hét leforgása alatt. A hatodik gyermek pedig, akit édesanyám szült, mindössze nyolc hónapot élt. Én igen korán elkerültem otthonról. A máriapócsi nővérek Hajdúdorogon vezettek egy kis internátust a líceumba járó lányoknak, és dolgoztak a bazilita atyák konyháján is. Édesapám második felesége elvitt ezekhez a nővérekhez. Éppen ott volt a máriapócsi főnöknő. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de végül Máriapócsra kerültem, tizennégy évesen. Ebben a korban még nem lehettem jelölt. Máriapócson egy kis árvaházat vezettek a nővérek, olyan kislányok számára, akiknek az édesapjuk odaveszett a háborúban. Én is köztük éltem három évig. Tizenhét évesen már jelölt lehettem.

– Ezek szerint már nagyon korán felébredt Önben a vágy a szerzetesi hivatás iránt?

– Igen. Édesapám második felesége sokat beszélt a kisvárdai orsolyita nővérekről, és nekem nagyon tetszett mindaz, amit hallottam tőle. Élete végéig bántotta, hogy nem lehetett apáca. A nővére viszont az lett, személyesen is ismertem, találkoztam vele. Máriapócson a nővérek nagyon szerettek engem, én is őket, ez kölcsönös volt. A tizennégy évemmel a nagyok közé tartoztam az árváknál, segítettem a prefektánknak, otthon éreztem magam. Tizenhét éves koromban nagyjelölt lettem, vártam egy másik jelöltet, akivel megkezdtük a posztulátust, a következő évben, 1950-ben. De annak az évnek a júniusában a nővéreknek el kellett hagyniuk a máriapócsi kolostorukat, ami gyűjtőhely lett, idehoztak máshonnan nővéreket. Minket, fiatalokat az elöljárónőnk hazaküldött, azt mondta, csak az örökfogadalmasoknak kell vállalniuk azt, ami következik. Menteni akartak bennünket.

– A kommunista hatalom ebben az esztendőben oszlatta fel a szerzetesrendeket.

– A helyes kifejezés az, hogy megvonták a rendek működési engedélyét. Feloszlatni nem volt joguk, ezt csak Róma teheti meg. Az itteni kolostorunk csecsemőotthon lett. Miután 1950 augusztusában a püspöki kar megegyezett az állammal, a szerzetesek elhagyhatták a gyűjtőhelyeket, mehetett, ki hová tudott. Én visszalopakodtam ide, Máriapócsra, és kértem a beöltözésemet, ami nem sokkal a rendek működésének megvonása előtt történt volna meg. A rendfőnöknő azt mondta, rendkívüli időket élünk, jön Dudás Miklós hajdúdorogi püspök úr, kérjed tőle. Kértem, és beöltözhettem. Ez a szerzetesi élet egyik legfontosabb pillanata, amikor a jelölt közelebb kerül a közösséghez. Egy hétig hordtam a kölcsönruhát, utána más irányba fordultak az események. Az egyik nővért a debreceni Svetits Gimnáziumba hívták tanítani, és én is vele mentem, tanulni. 1953-ban érettségiztem, jelentkeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakára. Felvettek, 1957-ben végeztem. Azután tanítottam.

– Végig tanárnőként tevékenykedett a szocializmus évtizedei alatt?

–Igen, harminc éven át. Középiskolában nem tudtam elhelyezkedni, így általánosban tanítottam. Albertirsán, Pomázon, Budakalászon, a legtöbbet Újpesten, huszonnégy évig. Onnan mentem nyugdíjba, 1988-ban.

A beszélgetés további része itt elolvasható: magyarkurir.hu

Forrás és fotó: Magyar Kurír

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Radnai Kinga - asszisztens
Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
Biró Szilveszter - EM koordinátor
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Schumicky Mária - NEK kapcsolattartó
Tóth Rezeda - NEK asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41