Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2020. március 1. 8:45
Máriapócs

Beszélgetés Imre Margit Ágota bazilita nővérrel

Idén Imre Margit Ágota OSBM görögkatolikus szerzetesnő kapta a Parma Fidei – Hit Pajzsa díjat. Az életének 88. esztendejében is friss, energikus bazilita nővérrel a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek máriapócsi kolostorában beszélgetett Bodnár Dániel.

– Milyen családba született, és hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? 

– Hajdúdorogon születtem egyszerű görögkatolikus, vallásos családban, negyedik gyermekként. Édesanyámat hétéves koromban elveszítettem. A hatodik gyermeke megszülése után egy hónapra meghalt. Édesapám földműves volt, de ebben az időben katonáskodott. 1940-et írtunk. Egy évvel később leszerelt, és újra megházasodott; egy nála sokkal fiatalabb özvegyasszonyt vett el. Kislányként őt és a nővérét a szüleik beadták a kisvárdai orsolyita nővérekhez, de az édesanyja két hét elteltével hazavitte azzal, hogy egy családban elég egy apáca. Már fiatalon férjhez ment, de csak rövid ideig éltek együtt, mert a férje meghalt, majd a kislányuk is. Így találkozott az ugyancsak özvegy édesapámmal. A házasságukból két húgom született. Nyolcan lettünk volna testvérek, de előttem meghalt két nővérem diftériában, egy hét leforgása alatt. A hatodik gyermek pedig, akit édesanyám szült, mindössze nyolc hónapot élt. Én igen korán elkerültem otthonról. A máriapócsi nővérek Hajdúdorogon vezettek egy kis internátust a líceumba járó lányoknak, és dolgoztak a bazilita atyák konyháján is. Édesapám második felesége elvitt ezekhez a nővérekhez. Éppen ott volt a máriapócsi főnöknő. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, de végül Máriapócsra kerültem, tizennégy évesen. Ebben a korban még nem lehettem jelölt. Máriapócson egy kis árvaházat vezettek a nővérek, olyan kislányok számára, akiknek az édesapjuk odaveszett a háborúban. Én is köztük éltem három évig. Tizenhét évesen már jelölt lehettem.

– Ezek szerint már nagyon korán felébredt Önben a vágy a szerzetesi hivatás iránt?

– Igen. Édesapám második felesége sokat beszélt a kisvárdai orsolyita nővérekről, és nekem nagyon tetszett mindaz, amit hallottam tőle. Élete végéig bántotta, hogy nem lehetett apáca. A nővére viszont az lett, személyesen is ismertem, találkoztam vele. Máriapócson a nővérek nagyon szerettek engem, én is őket, ez kölcsönös volt. A tizennégy évemmel a nagyok közé tartoztam az árváknál, segítettem a prefektánknak, otthon éreztem magam. Tizenhét éves koromban nagyjelölt lettem, vártam egy másik jelöltet, akivel megkezdtük a posztulátust, a következő évben, 1950-ben. De annak az évnek a júniusában a nővéreknek el kellett hagyniuk a máriapócsi kolostorukat, ami gyűjtőhely lett, idehoztak máshonnan nővéreket. Minket, fiatalokat az elöljárónőnk hazaküldött, azt mondta, csak az örökfogadalmasoknak kell vállalniuk azt, ami következik. Menteni akartak bennünket.

– A kommunista hatalom ebben az esztendőben oszlatta fel a szerzetesrendeket.

– A helyes kifejezés az, hogy megvonták a rendek működési engedélyét. Feloszlatni nem volt joguk, ezt csak Róma teheti meg. Az itteni kolostorunk csecsemőotthon lett. Miután 1950 augusztusában a püspöki kar megegyezett az állammal, a szerzetesek elhagyhatták a gyűjtőhelyeket, mehetett, ki hová tudott. Én visszalopakodtam ide, Máriapócsra, és kértem a beöltözésemet, ami nem sokkal a rendek működésének megvonása előtt történt volna meg. A rendfőnöknő azt mondta, rendkívüli időket élünk, jön Dudás Miklós hajdúdorogi püspök úr, kérjed tőle. Kértem, és beöltözhettem. Ez a szerzetesi élet egyik legfontosabb pillanata, amikor a jelölt közelebb kerül a közösséghez. Egy hétig hordtam a kölcsönruhát, utána más irányba fordultak az események. Az egyik nővért a debreceni Svetits Gimnáziumba hívták tanítani, és én is vele mentem, tanulni. 1953-ban érettségiztem, jelentkeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakára. Felvettek, 1957-ben végeztem. Azután tanítottam.

– Végig tanárnőként tevékenykedett a szocializmus évtizedei alatt?

–Igen, harminc éven át. Középiskolában nem tudtam elhelyezkedni, így általánosban tanítottam. Albertirsán, Pomázon, Budakalászon, a legtöbbet Újpesten, huszonnégy évig. Onnan mentem nyugdíjba, 1988-ban.

A beszélgetés további része itt elolvasható: magyarkurir.hu

Forrás és fotó: Magyar Kurír

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Bencze Regina SSND munkatárs
Formanek Tamás szociális intézményi tanácsadó
Gáll Zsófia vándortábor szakmai vezető
Goreczky Tamás projekt koordinátor
Matolcsy János tanácsadó
Radnai Kinga munkatárs
Rudan Mária  gyermekvédelmi tanácsadó
Virág Benedek vándortábor projektvezető

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Szilvásy László SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41