Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2019. június 24. 9:15
Dobogókő

CEAUȘESCU BÖRTÖNÉBEN LÁTTA MEG A NAPVILÁGOT – SZŐCS LÁSZLÓ SJ

Egy Bukarest melletti börtönben született. Politikai fogoly édesanyja, amikor elszakították tőle, sebet ejtett a derekán, hogy ha később rátalál, felismerje. Szőcs László SJ, a dobogókői Manréza lelkigyakorlatos ház munkatársa születésének körülményeiről és a nemzetek megbékéléséről. Szőnyi Szilárd interjúja.

– Megvan még a derekadon az a seb?

– Hogyne, baloldalt, de inkább anyajegyszerű nagyobb foltnak látszik. Amolyan „character indelibilis”, eltörölhetetlen jegyként van ott. Anya-jegy.

– Életrajzodban csak a születésed időpontja, 1960 szerepel, helyszíne nem. Amikor a múltkor megkérdeztelek, hova valósi vagy, azt felelted, Marosvásárhelyre. Miért?

– Ez attól függ, melyik életrajzot nézted. Gondolom, a lelkigyakorlatos ház honlapján láthattad. Ott valóban csak az évszám szerepel. Általában viszont kiírom, hogy hivatalosan a román fővárosban születtem. Ott iktattak, anyakönyveztek. Amúgy tényleg marosvásárhelyi vagyok, hiszen ott laktunk, ott éltem, nevelkedtem, és ott jártam iskolába.

– Mennyire kellemetlen a világra jöveteled körülményeiről beszélned?

– Nem kellemetlen, inkább szokatlan, hiszen a nagy nyilvánosság előtt sosem beszéltem erről, csak szűk baráti körben, ha rákérdeztek. Talán azért is nehéz, mert úgy érzem, szemérem „sejli körül” ezeket a mélyen személyes, fájdalmas, ugyanakkor szép történéseket. Meg aztán ott a kérdés is, hogy tényleg szükség van-e rá, nem magamutogatás-e a születésem körülményeit taglalni. Mert igazából mindez édesanyám élete, hiszen 23 évesen ő volt a történtek elszenvedője. Főleg, hogy a börtönben egyedül, segítség nélkül kellett megszülnie.

– Miért került börtönbe?

– Politikai fogoly volt. Illetve voltunk, hiszen én akkor már négy hónapos lehettem. A politikai foglyok sokfelé megfordultak az ország különböző börtöneiben. Ő a leghosszabb ideig talán a Bukarest melletti Zsiláva hírhedt fegyintézetében raboskodott. Márton Áron püspök úr is oda volt bezárva. Édesanyám akkoriban tisztviselő volt, gazdasági referens, és ismerőse kérésére egy gyönyörű, régi moldovai csángó imádságot, a Mária és Jézus párbeszédét megörökítő „Arany Miatyánkot” gépelte le, két példányban. Valaki meglátta és jelentette.

Akkoriban valami választások lehettek, mert a kampánycsend megszegésére is hivatkoztak, és az ima két példányban történő legépelését röpcédula-terjesztésnek minősítették. Azonnal elvitték, és a kolozsvári katonai bíróságon per nélkül elítélték.

– Milyen körülmények között szakítottak el tőle?

– Úgy tudom, talán hat napig voltam vele, aztán, ahogy édesanyám elmesélte, egyik reggel jöttek, és szó nélkül elvittek tőle. Nem tudta, hová, hiába kérdezte.

– Édesapádról mit tudhatunk?

– Ő tősgyökeres marosvásárhelyi. Református volt, aztán mielőtt édesanyámat elvette feleségül, katolizált. Sok mindennel foglalkozott, végül asztalosként ment nyugdíjba. Fiatal gyerekként a kadét-, azaz tiszti iskolába járt; oda, ahol Jálics Ferenc atya is megfordult, talán egy időben apámmal, hiszen ő is ott kezdte a katonai pályát. Most egyidősek lennének, ha apám nem halt volna meg, 77 évesen.

– Édesanyád mikor és milyen körülmények között talált aztán rád?

– A politikai foglyok 1963-ban általános amnesztiában részesültek. S ahogy édesanyám elmesélte – persze jóval színesebben és részletesebben, mint ahogy én most teszem –, azonnal elindult megkeresni. Valaki ugyanis emlékezett arra, hogy hová vittek; jó apám is keresett, és ő hamarabb megtalált, majd hazavitt nagymamámhoz, Csíkszentmiklósra, édesanyám szülőfalujába. Ekkor két és féléves lehettem, s csak román szavakat mondtam, csak később tanultam meg édesanyámtól az anyanyelvemen beszélni. Nagymamám pedig rögtön elvitt a templomba megkeresztelni, így másodszor is meg lettem keresztelve. Ahogy ugyanis megszülettem a börtönben, édesanyám azonnal az úgynevezett szükségkeresztség szentségében részesített. Nagymamám ezt persze nem tudta.

– Meg tudtad bocsátani a román hatóságoknak, amit veletek tettek?

– Egyáltalán nem volt neheztelés bennem irántuk, hiszen megértettem, hogy az ideológia cselekedtette velük azt, amit tettek. Jó anyámtól hallottam, hogy néha nagyon kegyetlenek tudtak lenni a foglyokkal, máskor meg meglepően emberségesen viszonyultak hozzájuk.

– És édesanyád?

– Ő sem haragudott rájuk. Tudta, hogy ártatlan, s ha ezért börtön jár, akkor vállalja. Hadd mondjak el egy jellemző történetet, édesanyám osztotta meg velem nem is olyan régen. Marosvásárhelyen valami miatt elment a volt politikai foglyok szövetségének irodájába, talán tagsági díjat befizetni, s ahogy ment fel a lépcsőn, nehézkesen, bottal, egy nálánál is idősebb bácsit látott. Amikor jobban megnézte, ráismert arra a szekusra, aki annak idején kihallgatta Vásárhelyen. Édesanyám odament hozzá, segített neki a lépcsőn, majd egy székre leültette, és megkérdezte: emlékszik még rám? Persze, hogy nem emlékezett. Erre elmondta, hogy kicsoda, majd így szólt: megbocsátottam magának, nem haragszom… A családunkban ez valahogy mindvégig magától értetődően ott volt, a megbocsátás és az irgalom levegője járta át az otthonunkat. Én ebben nőttem fel.

– Későbbi életedben neked is volt alkalmad gyakorolni a megértést, hiszen Kolozsváron annak idején hat évig a lelkigyakorlatos ház társigazgatója, a román-magyar közösség elöljárója voltál. Miben tudtatok közösen dolgozni román rendtársaiddal, és hol húzódtak falak köztetek?

– Nagyon vegyes, nemzetközi közösség volt a mienk románokkal, lengyelekkel, egy francia és egy máltai jezsuitával, illetve olasz provinciálissal. Mindannyian beszéltek románul, ergo ez volt a közösség nyelve. Az apostoli munka viszont két nyelven zajlott. Az ottani jezsuiták a román ajkú görögkatolikusokkal foglalkoztak, holott ők maguk mind római katolikusok voltak. A kolozsvári római katolikus hívek viszont magyar nyelvűek voltak, ám a közösség tagjai az ő nyelvükön nem beszéltek. Ezért ezt a munkát ketten végeztük az időközönként odahelyezett magyar rendtársammal, és mivel beszéltük az ország nyelvét, időnként besegítettünk a román lelkigyakorlatok kísérésébe is. De ez visszafelé nem működött. A falat tehát a nyelvismeret hiánya húzza a két közösség közé. Le lehetne persze bontani, ha mindkét népcsoport megtanulná egymás nyelvét, s akkor nem volna akadály az apostoli munkában sem. Ekkor válna teljessé és közössé a lelkipásztori munka, és természetszerűleg a közösségi élet is.

– Emellett szerinted mi kellene még a magyar-román megbékéléshez?

– Az egyik legfontosabb dolognak a személyes jó kapcsolatok keresését és ápolását tartom. És természetesen a párbeszédet azzal az őszinte szándékkal, hogy egymást jobban megismerjük, megértsük és elfogadjuk. Így alakulhat ki a kölcsönös tisztelet, és rendeződhet az Istenhez és embertárshoz való viszonyulásunk is.

– Tapasztalataid szerint egyébként mennyiben szükségszerű, hogy a nemzeti hovatartozás ennyire meghatározza az ember felekezeti identitását is?

– Nem annyira szükségszerű, inkább velejárója, különösen Erdélyben. De az öntömjénezést és a mellébeszélést, amit néha úgy a nemzeti, mint a felekezeti hovatartozás hangoztatásakor tapasztalni, jobb volna elhagyni, s eljutni a megbocsátásig és kiengesztelődésig. Amit tapasztalok még, az a félelem időnkénti megjelenése. Ez nem jó, mert a félelem be- és leszűkíti a látóhatárunkat, és ez blokkolja a párbeszéd lehetőségét. De szerencsére vannak nagyon szépen alakuló történések is ezen a téren.

– A hivatásodról még nem beszéltünk. Ki volt az első jezsuita, akit megismertél?

– A Japánban élő Béky Gellért atya. Mivel olvastam a könyveit, és érdekelt a zen meditáció, már kispapként írtam neki, hogy irodalmat kérjek tőle. Kaptam is, majd fényképet is küldött magáról, amit szintén fotóval viszonoztam, de a kapcsolat később megszakadt. Aztán megismertem a Déván élő Puni Emil atyát, a romániai jezsuiták akkori viceprovinciálisát, majd Godó Mihályt, aki 18 évig volt börtönben. Az ő szenvedélyessége, s az a jókedvvel és humorral átitatott belső szabadság, amiben és amiből élt, lenyűgözött.

– A személyes példákon kívül milyen hatások formálták jezsuita hivatásodat?

– Kezdetben a jezsuitákról szóló könyvek. Kisszeminaristaként olvastam Jablonkay Gábortól Szent Ignác életét, emellett Gálffy László Jezsuita szellem című könyve volt rám nagy hatással.

– A gyulafehérvári szeminárium egykori spirituálisaként minek tulajdonítod, hogy Erdélyben az utóbbi évtizedekben különösen sok jezsuita hivatás termett? A magyar rendtartományban jelenleg is tucatnyi rendtársaddal együtt képviselitek a „transzilván különítményt”.

– Gyulafehérvárra Nemes Ödön után kerültem spirituálisnak. Valóban, akkor többen mozgolódtak, a hivatások terén valami beindult, főleg ’89 után. Az úgynevezett fordulattal a szabadság levegője is beköszöntött, a fiatalokat a kifelé táguló, de belülről vezérelt élet hívó szava valahogy jobban megmozgatta, és igent tudtak mondani rá. Mára a helyzet megváltozott, már nálunk sem terem olyan sok jezsuita hivatás. Ennek okai vannak, de az egy másik beszélgetés témája lehetne.

Forrás és fotó: https://jezsuita.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Formanek Tamás szociális intézményi tanácsadó
Gáll Zsófia vándortábor szakmai vezető
Goreczky Tamás projekt koordinátor
Matolcsy János tanácsadó
Radnai Kinga munkatárs
Rudan Mária  gyermekvédelmi tanácsadó
Schumicky Mária NEK asszisztens
Virág Benedek vándortábor projektvezető

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Szilvásy László SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41