Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2021. január 11. 10:15

„A gyerekek mindennapi élete, sorsa belső ügyemmé vált”

Interjú Tokár János ferences atyával.

Úton Szombathely felé az autópályát övező frissen szántott földeken rendre felbukkannak őzek, hol magányosan, hol kisebb csoportokba verődve. Távolból nézem őket, élelem után kutatnak. János atyához igyekszem, kavarognak fejemben a gondolatok, mennyi mindenről lehetne és kellene is beszélgetni. Az őzek látványa azonban minduntalan előcsalogatja bennem a gerecsei kastély emlékképeit. Ott láttam először testközelben szarvast, félve menekülő gidát. Gerecse fogalommá, majd legendává vált az iskola történetében. A diákok számára többet jelentett, mint erdei iskola vagy puszta kikapcsolódás. Ami lent, Esztergomban az iskolapadok között elkezdődött nevelésként, az itt fönt folytatódott életre szóló élménnyé válva. Most alkalmam van megkérdezni János atyát minderről, sőt visszatekintve a múltba egész igazgatóságának értékeléséről…

A gerecsei kastély és az erdőrengeteg a végtelenbe tágította a nézésemet, a lelkemet. Vonzott a belső szabadság, még a turistautakat sem szerettem, mert azt éreztem, hogy beszűkítenek. Egész életemben valahogy a szabadságnak a végtelen dimenziói hívogattak. Ha választhattam volna egy épületet lakóhelyül, az biztosan a legnagyobb lett volna, hatalmas szobákkal és folyosókkal, végtelenbe nyíló terekkel. A Gerecse-tető ezt a belső késztetést indította el bennem. Egy piciny fennsík, amelyre egy sziklába vájt köves út vezet fel. Szívesen beszéltem arról a gyerekeknek egy-egy közös reggeli ima alkalmával, hogy próbálják meg felemelni a szívüket, szárnyaljanak, nézzék, ahogy kitárulkozik előttünk a teremtett világ a Duna vonalától egészen Győrig, Székesfehérvárig. Együtt csodáltuk ezt a hullámzó nagy tömeget, ami a föld, rajta a hegyekkel, erdőkkel, településekkel. Miért volt ez szép? Mert egy hatalmas, nagy világcsodálatában ott lehettünk mi, a kicsi kis emberke, aki akkora tágasságot kapott a lelkébe a jó Istentől, hogy mindezt átölelheti, magával viheti, benne élhet.

És aztán le kellett jönnöd a hegyről, újra és újra vissza kellett térned abba az iskolába, ahol a kamaszkor éveit töltötted, és ahol idővel rektor, majd 17 éven keresztül igazgatóként működtél. Húsz év vezetői munka a hamarosan 90 éves fennállását ünneplő intézmény életében jelentékeny időnek számít. 2014-ben hagytad el a Frankát, ha visszatekintesz életednek erre a szakaszára hat év távlatából, hogyan él benned a múlt?

Ahogy időben minél messzebb kerülök ettől az időszaktól, annál inkább ez az egész 17 év köddé válik, belőle inkább csak egyes emberek kerülnek elő. Elsősorban személyekre gondolok vissza, múltból kitekintő arcokra, egy-egy emberi gesztusra, közös élmények emlékeire. Igazából sohasem az élt bennem, hogy valami összefüggő folyamatként, valami elismerést kiváltó „műként” lássam az itteni tevékenységemet: voltak helyzetek, történések, ötletek, amelyek inspiráltak és vitték előre a mindennapjainkat.

Amikor átvetted az igazgatóságot, voltak előtted példaképek? Az elődeidtől mit tanultál, milyen értékeket akartál továbbvinni?

Minden előttem lévő igazgató példaképnek számított. Pál atyának például zseniális diplomáciai érzéke volt, olyan ügyesen és elegánsan, gazdag szókészlettel tudott beszélni és a dolgokat irányítani, hogy az nekem rendkívül imponált. Udvariasan és kedvesen, az emberek iránt a legnagyobb tisztelettel nyilvánult meg. Bevonta az egyházmegyés papságot is az iskola életébe: a felvételiztetéskor szembesülhettek azzal, hogy milyen diákokra számítunk, akarta, hogy ők is tudják, kit küldenek hozzánk. Hallatlan nagy energiával dolgozott, ez ugyancsak tetszett. Mert beleállni a különböző ütközetekbe. Ezekben rendkívül határozott volt az iskola és a rend érdekében. Felelősségérzetre nevelt, a gyerekeket is mindig szembesítette a problémákkal. Szokás mondani, hogy könnyű azokkal a diákokkal foglalkozni, akik jó magaviseletűek és okosak, ő ezzel ellentétben mindig kiválasztotta magának a legmulyábbat, a leggyámoltalanabbat, a legbutábbat, és mindig ezeket kérte meg valamilyen feladatra, amelyben érezhette a gyerek, hogy megbecsülik, emberszámba veszik. Ez a fajta szemlélet hatott rám.
Aztán ott volt Jeromos atya, akiben végtelen szelídség élt. Olyan ember volt, akit nemhogy nem lehetett kihozni a sodrából, hanem még ő talált mentséget a másiknak, még akkor is, ha az volt a hibás. Lassan, komótosan válaszolt, vagyis megfontoltan, nem kapkodta el a szavait, melyekkel mindig a legjobbat hozta ki az emberből. Ha megjelent valahol, csönd lett, tekintélyparancsoló jellemmel bírt.
Nagy hatással volt még rám Hajdu Antal atya. Matematikát és kémiát oktatott, négy évig tanította az osztályunkat. Hihetetlen szorgalmas embernek ismertem meg. A dicsőség nem érdekelte. Legegyszerűbben végezte a legszolgaibb fizikai munkát, még a vécét is kitakarította a gyerekek után, ha arról volt szó. Rendet tudott teremteni maga körül minden értelemben. Kapálni járt, kétkezi munkát végzett, és ez már-már legenda, de tényleg igaz, hogy amikor orosztanárra volt szüksége az iskolának, elvégezte az orosz szakot, amikor pedig kémiaszakos tanárból volt hiány, azonnal beiratkozott a kémiára. Röviden prédikált, öt percben, de abban minden benne volt.

És ezután jössz Te. Hogyan illeszkedsz ebbe a sorba? Mi az, amit látásmódban, lelkületben hozzá tudtál tenni az iskolához?

Megmondom őszintén, hogy ha visszatekintek a múltba, semmilyen materiális természetű dolog: átépítés, felújítás stb. nem töltötte be a lelkemet. Sok mindent felsorolhatnék, amire azt mondhatnám, hogy büszke vagyok, de jobban vonzanak azok az eszmék, amelyeket képviselhettem. Mire gondolok? Amikor az egyik tetőtéri hálórész elkészült, a kvadrum felé néző falrészre nagy betűkkel felírattam a következőket: Deus meus et omnia – Istenem és mindenem. Úgy éreztem, hogy ennek a szellemiségnek kell átjárnia az egész iskolát. Azzal, hogy ezt betűkkel leírva láthatóvá tettem, adtam egy állandó tanítást. Aztán eszembe jut az is, hogy mennyi helyre mentem el koldulni, amikor valami kellett. Összeszámoltam magamban, hogy körülbelül egy milliárd forintot szedtem össze a 17 év során, amelyben voltak számunkra kedvezőtlen idők is: a Horn, később pedig a Gyurcsány-Bajnai korszakra gondolok. Sőt, amikor tüntetni jártunk 2002 és 2010 között, folyamatosan az erősített belülről, hogy eljussak a szabadságnak olyan fokára, amikor már úgy érzem, hogy semmit nem tudunk elveszíteni. Az egész iskolát vittem magammal, míg mások féltek és a következményektől tartottak. Annyira szabad akartam lenni, hogy tudjam, nincs vesztenivalóm. Ezzel a lelkülettel mentem el például a holland királynőhöz is pénzt kunyerálni, azért, hogy a nagykanizsai tábort működtetni tudjuk a gyerekek számára.

Az iskola arculatán, jellegén formáltál valamit? Arra gondolok, hogy a rend által fenntartott három iskola közül mi vagyunk azok, akiket talán úgy tartanak számon, hogy ez egy befogadó intézmény, sem mint elit iskola. Te akartad, vagy Te is akartad, hogy ilyenek legyünk?

Ez egyáltalán nem igaz, ez a fajta besorolás nem tőlem származik. Ha bárki azt kérte volna tőlem az igazgatóságom alatt, hogy skatulyázzuk be az iskolát, soha ilyet nem tettem volna. Ha azt mondták volna, hogy „gyártsunk” papokat, akkor biztosan tiltakoztam volna ez ellen. Hogy papokat is, az más! Mindig nyitott voltam a változásokra, és ez ellentmond a kategorizálásnak! Nem koncepciótlanság az, ha az ember nyitott.

Vagyis figyelted az idők jeleit, és ahhoz alakítottad az iskolát.

Próbáltam, igen. Amikor a cigányfelzárkóztatás került szóba, akkor cigányiskolát indítottam a Frankához csatoltan. Amikor pedig az volt a téma, hogy nyissunk a kisebb diákok felé, mert oda kell figyelni a jövő kihívásaira, elindítottam a 7. osztályt. Sokan nem értették. Vagy amikor kértem a rendi plébánosokat, hogy küldjenek gyerekeket, és azt láttam, hogy ez sem megy zökkenőmentesen, át akartam venni a szigeti iskolát, a Gyakorlót, hogy biztosítani tudjam a létszámot. Indítottunk szakképzést is, mert ennek köszönhetően a kárpátaljai gyerekek tovább tudtak itt maradni nálunk. Amikor ez lecsengett, megszüntettük. Sokan úgy érezték körülöttem, hogy mindez csak ötletelés. Arra próbáltam figyelni, hogy hosszabb távon szolgáljam az iskola működőképességét. Ez is a szabadság része, normatívából akartam élni, nem pedig a rendtartomány által nyújtott segítségből, ami mindig kötöttségekkel jár…

Ebben a szabadságvágyban mi adott számodra biztonságot? Nemde a nagyszámú szerzetesi közösség, amely mindig is vonzó volt a szülők számára, ha gyermekük jövőjéről, neveléséről kellett gondoskodniuk?

Még mélyebbre mennék a számoknál, ugyanis egy szerzetesi közösség (nagy vagy kis létszámmal) sem mindenre kapható. Azokra a testvérekre, akikkel ezekben az időkben együtt dolgozhattam, ma is hálásan gondolok, mint igazi lelki emberekre tekintek. A légből kapott ötletekre nem mozdultak, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem a légből kapott ötletekre mozdultak. A sikereinket mindenki áldásnak fogta föl, amelyben azt éreztem, hogy akkor ez a jó Istentől is megáldott válasz valamely kezdeményezésünkre. Ha visszagondolok, azt látom, hogy rendtársaim jó közösséget alkottak, szerették a gyerekeket, és jó szívvel látták el a feladatokat.

Mikor átütő erejű egy ferences közösség? Van olyan vélekedés, amely szerint jobb a kevés, de „minőségibb” életet élő szerzetes, mint a kierőszakolt, minden osztály mellé odarendelt ferences, ha akarja, ha nem. Hogyan érvényesül jobban a ferences karizma?

Ki merem mondani, hogy az a szellemi irányzat, amely az elitizmust, a professzionalizmust és a perfekcionizmust érvényesíti vagy érvényesítené az életünkben, az nem ferences. Csak abban az értelemben lehet létjogosultsága, hogy az egyes ferences a maga személyes életét próbálja így, jó értelemben, a lehető legtökéletesebben élni, de mint a közösség számára alkalmazott működési elv, intézményi forma, biztosan nem ferences. Olyan hiú mutatókat és elvárásokat kíván az emberektől, amelyekben már nem az van megfogalmazva, hogy a lényeg az egész életünk odaadása lenne a jó Istennek. Ez vezet ahhoz a szemlélethez, hogy ide csak a legjobb ferencesek valók, mert attól lesz majd több gyerek és több ferences hivatás. Nem igaz!

Tehát azt mondod, hogy egy csetlő-botló szerzetesi élet ugyanúgy eredményes lehet a gyerekek nevelésében, csak legyen Istennek szentelve, neki átadva.

Én azt mondom, hogy mindig legyen egy vagy két karizmatikus ember a közösségben, aki meg tudja szólítani a szűkebb és tágabb környezetét: híre megy annak, hogy van itt néhány olyan ember, akik kiváló lelkivezetői karizmát kaptak a jó Istentől. És mellette van tíz olyan szerzetes, aki másféle adományokkal rendelkezik, és „csak” bizonyos tulajdonságai miatt tapadnak rá a gyerekek. Ilyen értelemben örömmel és tisztelettel le kell mondanunk minden különbségtételről.

Változtál az igazgatóságod alatt? Átalakult valamiben a környezetedről való gondolkodás?

Biztos, hogy változtam, amit leginkább abban érzékeltem, hogy egyre több mindent mertem és akartam is rábízni a rendtársaimra és a kollégáimra. Igyekeztem a feladatokat minél jobban leosztani. Ahogy haladtunk előre az időben, megfigyeltem magamban egyfajta hangsúlyeltolódást: a lélek vonzott, meghatározóbbá vált a spiritualitás. De ami nagyon megváltozott bennem, az a gyerekek megítélése. Egyszer megérintett az a gondolat, hogy mi lenne, ha ezek a gyerekek az én valódi gyerekeim lennének, ha én lennék a hús-vér apjuk? Ez a gondolat annyira magával ragadott, hogy már csak így tudtam rájuk nézni. Aggódtam értük, amikor csak tudtam, hogylétük felől érdeklődtem. A gyerekek mindennapi élete, sorsa belső ügyemmé vált. Ez egy nagyon jelentős változás volt.

Ez a szemléletmód az egyes embernek, az adott diáknak szólt, magáról arról a generációról, amely igazgatóságod ideje alatt osztályrészül jutott, hogyan gondolkodtál? Nemrégiben egy nagy szakmai múlttal rendelkező pszichiáter tartott előadást itt az iskolában, aki a mondandóját a következő idézetekkel kezdte: „Fiatalságunk […] rosszul nevelt, fittyet hány a tekintélyre és semmiféle tiszteletet nem tanúsít az idősek iránt. Manapság fiaink […] nem állnak fel, amikor a helyiségbe belép egy idős ember, feleselnek a szüleikkel és fecsegnek, ahelyett, hogy dolgoznának. Egyszerűen kiállhatatlanok”, illetve „Nem táplálok többé semmiféle reményt országunk jövőjét illetően, ha holnap a mai fiatalság kerül hatalomra, mert ez a fiatalság kibírhatatlan, nem ismer mértéket, egyszerűen rettenetes.” Az előbbi idézet Szókratésztől való, az utóbbi Hésziodosztól. Megdöbbentő. Lehetséges az, hogy mindenki a saját korszakát tekinti a legrosszabbnak, s közben kiderül, hogy nincs is lényegi különbség az egyes generációk között, nincs jobb meg rosszabb nemzedék?

Nincs ilyen, legalábbis az én gondolkodásomban ez az összehasonlítás sohasem létezett. Egy azért biztos: nevelni kell, nem mondhatjuk ölbe tett kézzel, hogy minden rendben van! Sokszor olyanok vagyunk mi, felnőttek, mintha konzerválnánk a magunk prűdséget, úgy teszünk, mintha mi nem követtünk volna el ugyanebben az életkorban hasonló hibákat. Úgy állítjuk be a világot, mintha az mindig is erkölcsös lett volna. Ez nem nevelés.

Te hogyan neveltél? Mi volt az alapvető koncepciód?

Legfőbb nevelési elvem az volt, hogy a gyerekeket maximálisan terhelni kell. Személyre szabottan, de maximálisan, mert ez általában mindig kihozta belőlük a legjobbat. Ezáltal megtalálták magukban azt a területet, amelyben tudtak fejlődni. Emlékszem olyan gyerekre, aki 2-es, 3-as tanuló volt, sőt néha meg is bukott félévben, de nagyon megszerette a Szentírást. Ő nem ért el különösebb sikereket a tanulás terén, de a jó Isten arcának a keresésében rendkívül mélyen érintett lélekké vált – és ez nekem elég volt. Azok a gyerekek csapódtak hozzám, akik vállalták a szellemi vagy a fizikai munkában ezt a komoly terhelhetőséget. A másik elv, ami még nagyon fontos volt, az a hozzáállás, hogy nincsen elveszett gyerek. Vettem fel olyat, aki négy egyessel érkezett ide a Frankába, dacos volt és öntudatos – akkortájt halt meg az édesanyja, ő pedig lecsúszott, drogozni kezdett, nevelhetetlenné vált az édesapja számára. Azt mondtam magamban, hogy pont ilyenre van szükség! Láttam benne valamit…

Nem gondolod, hogy ezek az esetek hosszú távon árthatnak is a közösségnek?

Ezt csak egyszeri és személyes helyzetekben lehet eldönteni. Úgy, hogy mozgalmat csinálunk belőle, értelmetlen. Ugyanakkor tapasztalatból mondhatom, hogy éppen az ilyen gyerekekből, vagy belőlük is ki tudott alakulni húzóerő egy osztályban. A szülő eszköztelen maradt, mi felvállaltuk, ma pedig két diplomás ügyvéd.

Ez karizma kérdése? Látsz vagy megsejtesz valamit a másikból, amit a többség nem?

Nem akarom azt mondani, hogy megéreztem, mert azzal valami kitüntetett szerepben tűnnék fel, holott ez az egész irracionális dolog. Inkább úgy fogalmazok, hogy nem ijedtem meg ezektől a helyzetektől.

Amúgy van olyan pont, amikor nevelői szemmel azt lehet és kell is mondani, hogy eddig és nem tovább? Van, amikor ténylegesen le kell mondani valakiről, még akkor is, ha az a hozzáállásunk, hogy nincs reménytelen eset?

Igen. Ha csak a saját osztályaimat nézem, talán 10-12 gyereket elküldtem. Mikor jön el ez a pont? Amikor úgy érzem, hogy teljesen tehetetlen vagyok, amikor azt látom, hogy már nincs több eszközöm. Ez persze nagyon szubjektív.

Milyen út vezet a fiúkhoz, milyen nyelvet kell beszélnünk ahhoz, hogy még a legproblémásabbakkal is szót érthessünk?

Erre van egy nagyon egyszerű válaszom: azt a nyelvet kell beszélnünk, amit ők is értenek. A nevelésben végső soron az ő bőrükről van szó, meg kell tapasztalniuk, hogy bizonyos helyzetekben a saját boldogulásuk ellen is tehetnek, és érte is. Az ő kezükben van a döntés. Felelősségre kell nevelni!

És ha a szép szó nem elég, jöhet a fegyelmezés… Egy színtiszta fiú közegben ez hogyan lehet eredményes?

Minél keményebben, hogy az már a húsukba vágjon! Mégis oly módon, hogy az adott gyerek azt tegye jóvá, amit elrontott. Meg kell fordítani a helyzetet, és ez máris az ő nevelésének az eszköze lesz. Ő adja az eszközt a kezünkbe azzal, amit csinált, nem nekünk kell kitalálni a büntetést. Ha a hibás cselekedet ellenkezőjét kérem, már nevelem. Volt egy diákom, aki megrögzötten dobálta az ételt a szomszéd épület falára. Nem azt mondtam neki egy idő után, hogy ez volt az utolsó eset, hanem fölszedettem vele a szemetet az egész iskola körül, többször is. Nem tudtak csörömpölés nélkül a kis székeikkel leülni a templomban? Gyakoroltuk kint a városban a lányok szeme láttára… Többet már nem volt gond! Ehhez belül a léleknek kell erősnek lennie, az én lelkemnek, és úgy, hogy ne a düh táplálja! Nem veszekedni kell, hanem szembesíteni a problémával, és az ellenkezőjére, a jóra rávezetni.

Ha Szent Ferencet mint nevelőt nézed, találsz olyan eseményt, történetet az ő életében, amely a ferences nevelés alapja lehetne?

Egy közismert elbeszélés jut az eszembe, amely arról a novíciusról szól, aki megkérdezte Szent Ferencet, hogy lehet-e breviáriuma. A tartományfőnöke már megengedte, de a biztonság kedvéért megkérdezi Ferencet, aki persze azonnal átlátja a helyzetet. Egy hasonlattal válaszol, azt mondja: nekünk nem a nagy szentek, hős vértanúk történeteit kell elmesélnünk és továbbadnunk, és azzal dicsőséget szerezzünk magunknak. Ez számomra azt jelenti, hogy nem elég pusztán csak beszélni a jóról és a szentségről, közben pedig semmit se tenni. A breviárium ebben a történetben egyfelől a tulajdon, vagyis a szegénység kérdése, másrészt pozitív értelemben a szentté válás útja, de nem úgy, hogy állandóan csak akörül forgunk, azt olvasgatjuk, miközben mi magunk semmit sem váltunk valóra belőle. Szent Ferencnek tulajdonítjuk ezt a mondást is: „quanto fa, tantosa” – „annyi az ember tudománya, amennyit tesz”. A diákok nevelésében azok a hatékony módszerek, amelyeket együtt csinálunk velük, amikor nem sajnáljuk az áldozatot. Igen, a nevelés sokszor időrabló dolog. Gyerekkel foglalkozni csak a saját időm odaadásával lehet. Ha ezt választom, a saját karrieremről le kell mondanom!

A lemondásra pedig a legtökéletesebb tanítást a Szentháromság egy Isten példáján látjuk, aki Jézusban, a megtestesüléssel kilép az örök, isteni tökéletességből, és vállalja a korlátoltságot, sőt a végtelen szeretet visszautasítását, meggyalázását. Ha ma születne meg Jézus, történeti aspektusból nézve, milyen világba lépne? Hogy látod ma Európát és benne Magyarországot? Van-e még hangja a kereszténységnek, karácsony üzenetének?

A jó Isten művei nagyobbak, mint a mi aggódásunk. Még olyan áron is, hogy 50 év múlva jöhet utánunk egy arab világ, amelyben a kereszténység, főként az európai csak mutatóban marad. Úgy látom, hogy nagyon enervált a kereszténység a mi földrészünkön. Kedvencemmé vált Georges Bernanos egyik gondolata, miszerint a gőg, a lustaság és a tehetetlenség könnyeivel azon szomorkodunk, hogy teret veszítettünk. A kereszténység térvesztése csakis bennünk zajlik! Beszélhetünk liberalizmusról, materializmusról vagy relativizmusról, teljesen mindegy, hogy aktuálisan minek nevezzük azt, ami legyőz minket. Bernanos szerint a kereszténység térvesztése csakis bennünk zajlik. Ezzel teljesen egyetértek! Kényelmesek, lusták és tétlenek vagyunk, vagy a pápa szavaival élve: közönyösek. Panaszkodunk, hogy nincs terünk! Dehogy nincs! Ott, ahol a hitnek megvannak a mindennapi, élő gesztusai, már más a helyzet. Föl kell hívni a világnak a figyelmét arra, hogy van Jézus Krisztus, aki több nálunk! Nem erőszakos nyomulás kell, Szent Ferenc sem erre tanít, de arra igen, hogy hirdessék a testvérek mindenütt az Evangéliumot. Sőt, egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy ha kell, akkor akár szóval is. Ez nagyon fontos figyelmeztetés a keresztények számára, a szó csak egy másodlagos eszköz, a tettek megelőzik! Már csak azért is, mert nagyon sokszor hiteltelenek a szavaink.

Karácsonykor is ezt látjuk: Jézus a megtestesüléssel már cselekszik is, a szeretete először tettekben nyilvánul meg, ezt követi a tanítás. Erről eszembe jut egy kép, a szemét törölgető Szent Ferenc, aki a hagyomány szerint azért sírt, mert az emberek nem szeretik a szeretetet. Ha jól emlékszem ez a kép volt hosszú ideig az ágyad fölött a falon…

Mindig giccsesnek éreztem a szeretetről való gondolkodást. Olyan sokszor beszélünk a szeretetről, úgy, hogy közben nincs meg mögötte az áldozat. A kellemes „áldozat” nem áldozat! A szeretet akkor szeretet, ha fáj – mondja Teréz anya, lelkileg és fizikailag is. Akkor szeretek, amikor érzem, hogy magamból valami olyat adok, ami áldozattal jár, valami többet követel meg tőlem. Ha szeretni akarsz, inkább ne beszélj róla! Azért volt mindig a síró Szent Ferenc képe a fejem fölött, hogy figyelmeztessen: a szeretetben ne érd be olcsón!

Forrás és fotó: Keppel Dániel/Franka-lap, XXX. évfolyam, 2020/4. szám/ ferencesek.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Formanek Tamás szociális intézményi tanácsadó
Gáll Zsófia zarándoktábor szakmai vezető
Goreczky Tamás projekt koordinátor
Matolcsy János tanácsadó
Radnai Kinga munkatárs
Rudan Mária  gyermekvédelmi tanácsadó
Schumicky Mária NEK asszisztens
Virág Benedek zarándoktábor projektvezető

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Balogh Péter Piusz O.Praem

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41