A Szent Kapun áthaladva belépünk Jézus életébe
A Szent Kapun áthaladásnak a jubileumi gesztusa olyan szimbolikus mozzanat, amellyel kifejezzük vágyunkat, hogy magunk mögött hagyjuk a bűnt, hogy ezáltal beléphessünk Krisztus életébe, ami reményre nyitott ajtó és üdvösségre vezető út. A kapucinus szónok megelőző elmélkedései arra emlékeztettek bennünket, hogy a Jézussal való szilárd egyesüléshez meg kell tanulnunk úszni a keresztség vizében. Ha engedelmesek maradunk a Lélek belső sugallataira, felfedezzük, hogy képesek vagyunk olyan utat követni, amely a másik embert helyezi a középpontba, mégpedig szabadon és Isten szeretetével egybehangzóan. Krisztus életének legdöntőbb mozzanata a tanítványi utunk számára kétségtelenül a feltámadása. Ennek helyes szemlélése segít abban, hogy lépteinket jó irányba tereljük, anélkül, hogy hamis vagy túlságosan idealizált elvárásokat táplálnánk Isten akaratának megtapasztalásával kapcsolatban. A feltámadás helyes szemlélése megóv attól, hogy a szenvedéstől és a haláltól való félelem eluralkodjon rajtunk, mert tekintetünket arra a célra szegezzük, amely felé Krisztus szeretete vezet bennünket. A Krisztuson, az élet teljességéhez vezető kapun áthaladás magasrendű lemondást igényel. Mert le kell mondani arról a szemléletről, miszerint lehetetlen felkelni a kudarcokból és vereségekből bizakodó szívvel, készen arra, hogy újrakezdjük életünket és újra megnyíljunk mások előtt, főként azok felé, akik megbántottak minket, de nem tudták összetörni a köztük fennálló köteléket – hangsúlyozta a kapucinus szónok.
Az evangéliumok legnagyobb meglepetése az a mód, ahogy Jézus feltámadt a halálból
Az evangéliumok legnagyobb meglepetése nem annyira az a tény, hogy egy ember - Isten Fia - feltámadt a halálból, hanem az a mód, ahogyan ezt megtette, hiszen a feltámadása arról tanúskodik, hogy a szeretet képes még egy nagy vereség után is felállni, hogy továbbhaladjon. A közös tapasztalatból kell kiindulnunk - szögezte le a szónok. Amikor ugyanis egy nagy trauma elszenvedése után sikerül felkelnünk, sokszor az első gondolatunk az, hogy miként tudnánk elégtételt venni azokon, akik felelősek a szenvedésünkért. A föltámadt Jézus azonban nem érzi szükségét annak, hogy bármit vagy bárkit hibáztasson a történtekért, sem annak, hogy felsőbbrendűségét bizonygassa azokkal szemben, akik szerepet játszottak vagy bűnrészesek voltak a halálában. Ellenben Jézus - immár élet és halál uraként - úgy dönt, hogy halála után nagy mértéktelességgel és örömteli szerénységgel mutatkozik meg övéi előtt.
Jézus feltámadásának a módja mentes az elégtétel vagy bosszú bármilyen formájától
Az evangéliumok egybehangzóan tanúsítják, hogy Jézus feltámadásának a módja mentes az elégtétel vagy bosszú bármiféle formájától. A legerősebb bizonyítékot Márk szövegében találjuk, főként ha megállunk az eredeti befejezésnél, amikor az asszonyok félelemmel eltelve kijönnek a sírból, és senkinek sem mondják el a feltámadásról szóló hírt, amit az ifjú hírnöktől kaptak (vö. Mk 16,8). Tehát a legkorábbi evangélium így zárult, a Feltámadott megjelenéséről szóló beszámoló nélkül. Az első keresztény nemzedékek számára ugyanis az üres sír jele elegendő volt a feltámadásban való hithez, és hogy ezt másoknak is meghirdessék, vagyis a Krisztusban való új élet örömét. A feltámadt Jézus megjelenéseiről és mennybemeneteléről szóló részt (Mk 16,9-20) csak később kapcsolták Márk szövegéhez, mert az olyan információkat tartalmaz, amit kezdetben feleslegesnek tartottak a feltámadás misztériumában való hithez.
Márk és Máté értelmezései
Máté evangéliuma ezzel szemben más módon hangsúlyozza a húsvéti esemény nagyszerűségét (Mt 28,11-19). Amikor az asszonyok elindulnak az üres sírtól, Jézus megjelenik nekik, hogy megerősítse az angyaltól kapott feltámadás bejelentését. Közvetlenül ezután azonban az evangélista arra törekszik, hogy megmagyarázza, miért volt Krisztus feltámadása olyan történelmi esemény, amellyel kapcsolatban kezdettől fogva hatalmas kétségek merültek fel. Ezt szolgálja az őrök megvesztegetéséről szóló híradás, hozzátéve: „Ez a szóbeszéd mind a mai napig elterjedt a zsidók közt” (Mt 28,11-19).
Miért nem támadt erővel meggyőző módon?
A feltámadás e gyenge módjának láttán, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: miért nem mutatta meg a feltámadt Úr Jézus a halál felett aratott győzelmét nagyobb és meggyőző erővel? – kérdezte a kapucinus szónok. Megkérdezhetjük, az Úr miért választott ilyen visszafogott megnyilvánulást, amely nemcsak félreértéseket, hanem kételkedést is kiválthat egy olyan esemény iránt, amely annyira meghaladja felfogóképességünket, és ugyanakkor annyira szükséges a világ üdvösségéhez? Nem lett volna jobb, ha elégtételt vesz, és megmutatja Isten igazságát és hatalmát, hogy a feltámadás eseménye meggyőzőbb legyen?
Jézus nem érzi szükségét annak, hogy ránk erőltesse magát
Pasolini atya szerint ezekre a kérdésekre csak úgy tudunk válaszolni, ha a feltámadást a szeretet tapasztalataként, és nem Isten hatalmi aktusaként értelmezzük. A szeretet logikájában megérthetjük, hogy Jézus miért nem érzi szükségét annak, hogy ránk erőltesse magát, hanem csak nagy vágyat érez arra, hogy továbbra is felajánlja magát nekünk. Ahogy Szent Pál apostol írja a Feltámadottal való találkozása után, a „szeretet nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,5-7). A szeretetnek ez a mindent hátrahagyni képes ereje nem azt jelenti, hogy Isten érzéketlen a szenvedéssel szemben. Akik igazán szeretnek, nem érzik szükségét annak, hogy számon tartsák az elszenvedett sérelmeket, mert a megtapasztalások öröme legyőz minden neheztelést, még akkor is, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elképzelték.
Az evangélium módján talán nekünk is fel kellene emelkednünk azokból a kikerülhetetlen traumáinkból, hogy megvizsgáljuk, mennyi szabadság van azokban a szavakban és gesztusokban, amelyeket másoknak ajánlunk. Ha gyakran csalódottak vagyunk, talán fel kellene tennünk magunknak a kérdést, hogy mennyire szabadon éljük meg a kapcsolatainkat. Ellenkező esetben azt kockáztatjuk, hogy azzal töltjük az időnket, hogy panaszkodunk, mutogatunk és kárpótlást keresünk az elszenvedett csalódásokért, és ezzel teherré válunk önmagunk és mások számára. Ilyenkor azonban elfelejtjük, hogy az igazi boldogság, ami igazán szerethetővé tesz bennünket, nem a körülményektől vagy másoktól függ, hanem attól a békétől, amellyel befogadjuk azt, amit az élet kínál nekünk. Végül is, ha valaki nem boldog mindazzal, amit az élet lehetővé tesz számára, mi haszna lesz abból, hogy halála után visszatér az életbe? – zárta Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka harmadik nagyböjti beszédének első felét.
Forrás és fotó: vaticannews.va