Hároméves kora óta orvosnak készült. Családját kitelepítették, édesapja nyelvtanításból tartotta el családját. Szerzetesként több iskola építkezését irányította.
„1945-ben, Budapesten láttam meg a napvilágot. Szüleim életét az Istennel való kapcsolat határozta meg. Édesapám katonatiszt volt, anyai részről pedig „burzsoá” háttérrel rendelkeztem. 1951. június 10-én kitelepítettek bennünket Fegyvernekre. Szüleim nem estek kétségbe, nem okolták Istent. Alkalmi munkákat vállaltak bátyáimmal együtt.
1953-ban elhagyhattuk a falut. 16 éves bátyáim Budakeszin kaptak albérletet, onnan jártak Pestre segédmunkára. Mi itt átköltöztünk egy másik családhoz. Nem volt tűzifánk, reggelre befagyott a víz a mosdótálban.
Édesapám német, angol, francia órákat tartott Törökszentmiklóson. 1956-ban itt, egyik tanítványa szüleinél kaptunk szállást. Kölcsön pénzből villany és víz nélküli házat vettünk. Édesapám napi 10 órában tanított, hogy visszafizessük az adósságot. 13 évesen édesanyámmal újítottuk fel a házat a saját kezünkkel” – emlékszik küzdelmes gyermekkorára a nővér.
1956-ban bátyjai Pasaréten harcoltak. Egyikük a megtorlás elől Amerikába menekült, a másik itt maradt. Szüleivel minden vasárnap szentmisére jártak.
„13 éves koromban elolvastam Emilio Garro: És győztek a gályák című könyvét. Ez a regény nagy hatást tett rám, elkezdtem reggelente misére járni. Ezt még a mélyen vallásos szüleim is sokallták. Volt, hogy bezártak, de én kimásztam az ablakon.
Egy nyári táborban nem tudtam minden nap templomba menni és máskor is akadt ilyen nap. Rájöttem, ezt csak akkor érem el, ha szerzetes leszek. A kántornőtől hallottam a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekről. Elmondtam szüleimnek, hogy szerzetbe lépek.”
Ők kétségbe estek, hiszen testvérei már nem laktak otthon, ezért két évig még velük maradt. Különféle munkahelyeken dolgozott, és első keresetéből motort vásárolt.
„Közben szüleim belátták, hogy el kell engedniük. A Gondviselés úgy rendezte, hogy egyik osztálytársnőm hozzánk költözött, és helyettem ő istápolta a szüleimet, mindvégig mellettük maradt. 1966 tavaszán, 21 évesen felmentem Budapestre, jelentkezni a rendbe.
A tartományfőnöknő szívélyesen fogadott, Debrecenben telt a jelöltség első éve, majd Pesten biológia-kémia szakra jártam egyetemre. Diploma után került sor a beöltözésre, 27 évesen Debrecenben kezdtem a noviciátust. 1973-ban tettem le az első fogadalmat. Szüleim teljesenelfogadták döntésemet, 1979-ben együtt ünnepeltük az örökfogadalmamat.”
Első osztálya eleven, de összetartó csapat volt. Nevelésüket azzal kezdte, hogy motorral az összes lány családját körbejárta szerte az országban. A hálóban közöttük aludt, függönnyel elválasztva. Első éjszaka leszöktek az ebédlőbe a kisládákhoz, felhoztak egy üveg lekvárt, az emeletes ágy tetején ették. A lekvár lepotyogott az alsó ágyra, melynek lakója reggel kiverte a balhét. Ez csak a kezdet volt…
„A lányokat egymás elfogadására, közösségi életre neveltük. Az órákon azt taníthattuk, ami nekünk fontos volt: a biológiába istenhitet, erkölcsiséget vittem. A gyerekekkel személyes kapcsolatot ápoltam. Rendszeresen leültem velük egyenként beszélgetni. Többen közülük itt mentek először templomba. Lányokból, nővérekből összeállt egy beatzenekar elektromos gitárokkal, szintetizátorral, dobbal. A Szent Anna templom karzatáról zengett a beatmise.
A lelkigyakorlatokra, lelki napokra olyan hiteles papokat kerestünk, akikhez a gyerekeknek bizalmuk lehet. Így jött hozzánk többek között: Balás Béla, Kállay Emil, Tomka Ferenc, Kerényi Lajos. Itteni káplánok rendszeresen jöttek gyóntatni, délutántól sokszor éjjel kettőig.
Az ÁEH mindezt nem nézte jó szemmel. Relindis nővért rendszeresen „piszkálták”. Egy héttel a lelkigyakorlat előtt megtiltották Sebők atyának és Emil atyának, hogy jöjjenek. Trabantba ültünk új papokat keresni.
A nyári lelkigyakorlatokat titokban tartottuk tábornak álcázva. Itt is értek minket kalandok. Éjjel férfiak akartak felmászni hozzánk a padlásra, ahol aludtunk.
Amikor az állam kisajátította a Szent Anna utca 25. számú épületet, ahol kollégiumunk működött, Udvardy József püspök közreműködésével megkaptuk a 20-22. sz. alatti telket. Itt bővítettük a kollégiumot, mely korszerű üvegtetős borítást kapott, de nem bírta a hőingást, így rendszeresen beázott. Egy szalagavatón éppen megérkeztek a bencés fiúk a tornaterembe, és lavórok között vonultak be ünnepi ruhában. Megállítottam őket, a tetőre rohantam havat lapátolni. Ezután összeszedtük a lavórokat, indulhatott a bál.
A rendszerváltáskor visszaigényeltük a Tóth Árpád Gimnáziumtól a Svetits eredeti épületrészeit. Részt vettem a tárgyalásokon. Összefogtunk a reformátusokkal és a Nagytemplomban közösen imádkoztunk az iskoláinkért. Míg az atya misézett, megszavazták mindkét egyház visszaigénylésének teljesítését.
A Svetitsben létrehoztuk a hatévfolyamos, koedukált általános iskolát, ahonnan a tervek szerint a fiúk hetediktől átmehettek volna a piaristákhoz. De ők nem kérték vissza az épületet. Bosák Nándor püspök úrnak felajánlottam, ha vállalja a fiúiskola egyházmegyei fenntartását, én vállalom a vezetését. Nem akartuk cserben hagyni a szülőket. Irányítottam az újjáépítést, szerveztem a tanári kart. Így indult el 1996-ban a Szent József Gimnázium.
Három év múlva Szegedre helyeztek, ahol igazgató lettem. Az építkezésnél műszaki ellenőrködtem, hétvégenként felmentem az állványokra, végig kocogtattam a falat, és hétfőn leverettem a hibásan feltett vakolatrészeket.”
Fantasztikus teherbírással dolgozott, nővértársai támogatták. Naponta ott volt a közös imán, szentmisén. Személyes imáit éjszaka vagy hajnalban végezte a sötét kápolnában. Mandátuma lejárta után két évre elvonult a Bükkbe. Felejthetetlen, értékes időszakként élte meg, lelkileg, emberileg sokat formálódott.
„Nyugdíjasként visszatérve Debrecenbe, nem folytattam a tanítást, de sokan fordulnak hozzám tanácsért, volt tanítványaimmal tartom a kapcsolatot. Bibliaolvasó felnőtt csoportot vezetek, nyáron lelkigyakorlatot tartok nekik. Rendünk társult tagjaival és a Szent László templom 50+-os csapatával foglalkozom. Az ünnepekre advent, nagyböjt hetente pp-t készítek és küldöm a végzett tanítványainknak, hogy segítsek nekik a hitük ébrentartásában. Az emberek nehéz terheket, kihívásokat hordoznak, melyeket keresztényként nem könnyű megélniük. Úgy látom, ma sokkal nehezebb dolga van a fiataloknak, mint mikor még az iskolában tanítottam. A lehetőségek, ideológiák végtelen tárháza szétforgácsolja őket, nehéz eligazodniuk. Örülök, hogy ha támogathatom azokat, akik jelenleg a fiatalsággal foglalkoznak.”
Az interjú a Keresztény Élet hetilapban jelent meg 2024-ben.
Fotó: Boldogasszony Iskolanővérek