Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2018. június 25. 7:45
Esztergom

Interjú Rockenbauer Barnabás testvérrel

Focipálya, stúdiumterem, kert. Három terület, három különböző tevékenységi kör. Sport, tanulás és a természet szeretete – talán ezek a szavak visznek legközelebb Barnabás testvér lelkületéhez. Mindhárom közeg számára a nevelés területe, kifejezetten és bennfoglaltan. Küzdés, állandó többet akarás és Isten jóságának hirdetése – ezekről a témákról beszélgettem vele…

Évekkel ezelőtti beszélgetésünkből megmaradt számomra egy nagyon festői kép rólad. Felidézve a gyermekkorodat arról meséltél, hogy mennyire szeretted édesapád lovait elkötni, és csak úgy, nyereg nélkül, a szőrén megülve a lovat kivágtatni a végtelen pusztaságba…

Most is azt vallom, amit akkor mondtam, hogy nyáron, a tarlón, a kék ég alatt egy ló hátán feküdni, átadva magam a jó Istennek akkora boldogság, amelynél nagyobbat nem tudok elképzelni. Ha tudnék alkotni, ha például író lennék vagy valamilyen művész, biztosan megpróbálnám ezt az érzést mindenkinek átadni. Amikor a ló hátán feküdtem, úgy éreztem, mintha a jó Isten vinne magával, félelmetes ez a felszabadultság érzés, az ember ott van, ahova teremtve lett: a természet közvetlen közelében.

Ezt a természetszeretetet a szüleidtől örökölted?

Falusi gyerek vagyok, mindig is voltak állataink otthon. Amikor az iskolából hazaértünk, édesapámtól megkaptuk a feladatot: trágyázni, szénát gyűjteni stb. Soha nem lázadtunk ellene, természetesnek vettem. Három lánytestvérem mellett a munka nehezebbik része nekem jutott, ők inkább a ház körül dolgoztak. Így visszatekintve erre az időszakra, nagyon büszke vagyok arra, hogy ez osztályrészül jutott nekem.

Mire tanított meg ez az életforma?

A kitartásra. Forgattam a szénát a tikkasztó hőségben órákon keresztül, sőt esetenként igyekezve, hogy megelőzzük az esőt, mert ha az elver mindent, már nem olyan értékes a lucerna, a lóhere. Minden számít – ezt is megtanultam. A mezőgazdasági munka később a hivatásos sportolásomnál is jó alapnak bizonyult.

Tehát az iskola mellett is állandóan dolgoznod kellett. Nehezebben ment emiatt a tanulás?

Igen. Eleinte nehezen ment a tanulás. A nyolc általánost kilenc évig jártam, mert megbuktam matematikából és magyarból, de aztán mégiscsak fölvettek a vépi szakmunkásképzőbe, ahol mezőgazdasági gépésznek tanultam. Igaz, a szüleim azt szerették volna, ha otthon maradok, és továbbviszem édesapám gazdaságát. Akkoriban afrikai diákok is megjelentek Vépen, akiket hétvégenként a környező falvakban szállásoltak el, így hozzánk, Hosszúperesztegre is került egy kongói srác, akinek a hatására eltökéltem, hogy tanulni akarok. A szakmunkásképzőben már voltak sikereim, jó élményeim – és nem csak a szántóversenyre gondolok, ezért elhatároztam, hogy folytatom tovább a tanulást, megmutatom a világnak: többre vagyok képes, a falu egyszer büszke lesz rám. Körmendre jelentkeztem szakközépiskolába, hogy érettségit szerezhessek. Kémiából különbözeti vizsgát kellett tennem, amitől nagyon féltem, mert a tanár hírhedt volt arról, hogy soha nem adott ötöst senkinek. Én tehát a faluban különórákra jártam, és úgy megtanultam az anyagot, hogy megtörtént a csoda: ötösre vizsgáztam. Érettségi tájékán a magyartanárom, egyben osztályfőnököm érdeklődött a jövőm felől, s jóllehet már akkor megfogalmaztam, hogy vonz a papság, de még előtte egyetemre szerettem volna menni. Fel is vettek a Győri Közlekedésmérnöki Karra hajómérnöknek, azonban a családom – anyagi helyzeténél fogva – nem tudta támogatni a tanulmányaimat. Halasztanom kellett, de közben a plébánosom hatására, az ő közreműködésével megismerkedhettem Bánk atyával, aki akkoriban a mariánus provincia tartományfőnöke volt, és már csak arra ocsúdtam fel, hogy három hét jelöltség után mentem Szécsénybe, a noviciátusba Barsi Balázs atyához.

Ezek szerint a ferencesekkel addig nem is voltál kapcsolatban.

Így van. Velük nem, de rendszeresen jártam templomba. A szakmunkásképző alatt egyszerűen teltek a napjaim. Hétköznap iskola, hétvégén, amikor hazamentem, a munka mellett mindig a templom volt az első. És van itt még egy fontos, nagyon személyes dolog. Volt egy igazán jó barátom, Győző. Gyerekkorom óta mindent együtt csináltunk. 16 évesen, egy nap, elhatározta, hogy a szüleitől kapott autójával megy haza. Nekem is fölajánlotta, hogy elvisz Szombathelyről, de én inkább a buszt választottam, mert azt beszéltem meg a barátnőmmel. Én tehát buszra szálltam, Győző pedig az autóba ült. A falu határában súlyos balesetet szenvedett. Meghalt. És vele együtt azok is, akik mellette voltak. Akkor mélyen megrendültem, és úgy éreztem, hogy ez nem lehet véletlen. Olyan hála volt a szívemben a jó Isten iránt, amiért – ily módon – nem velem történt a tragédia, hogy fölajánlottam neki az életemet. Úgy gondoltam, hogy valamiképpen viszonoznom kell ezt, és visszaadni neki az életemet. Győző október 16-án halt meg, akkor, amikor II. János Pál pápát beiktatták – ezt is jelnek tekintettem.

A ferences hivatásod a renden belül formálódott. Milyen hatások értek?

Balázs atyának nem volt velünk könnyű helyzete a noviciátusban. Pelbárt, Elek és én, mindhárman három provinciából jöttünk, ráadásul mindhárman beszédhibásak voltunk. Ha mi elkezdtünk egymás között beszélgetni, Balázs atya szinte semmit nem értett belőle. Történt egy alkalommal, hogy késtem a zsolozsmáról. Aggódtam egy kicsit, hogy mi lesz, de aztán arra figyeltem föl, ahogy a kiszűrődő hangokat hallottam, hogy milyen csodálatos dolog közéjük tartozni. Kívülről hallottam őket, ahogy énekelnek, azokat, akikhez én is tartoztam, és ez boldogsággal töltött el. Szécsényben az ünnepek felejthetetlen élményt adtak, valamint az éjszakai imaórák meghitt légköre, de mindenekelőtt Balázs atya lelkülete, aki egyik csínytevésemre válaszul, amikor belopakodtam Kandid testvér szobájába meccset nézni, nem megbüntetett, hanem névnapomon megengedte, hogy az akkori Európa-bajnokság döntőjét a többiekkel együtt nézhessem meg. Az ilyen dolgok is formálták a hivatásomat, vagy ha a későbbi időket nézem, akkor Huszár Jeromos atya személye, megélt hivatása, mérhetetlen szeretete. Egész életemre kihatóan személyes példaképemmé vált.

Szent Ferenc életének melyik eseménye vagy legendája lopta be magát nagyon a szívedbe?

A gubbiói farkas megszelídítése. Számomra ez a történet Szent Ferencről mindent elmond. Szelídség, alázat és egyszerűség. Ebben a három szóban teljesen összefoglalható mindaz, amit Ferenc a világ tudtára akart hozni. Én is ilyen közegben nőttem fel. Nem is kell számomra több. Az alázatot nem meghunyászkodásnak kell érteni, hanem önmagunk háttérbe szorításának. Persze megfelelő mértékben. A történet másik fontos szereplője a farkas, ami a vadságot, vagy azt is mondhatjuk átvitt értelemben, hogy a „vad embert” szimbolizálja, akihez odalép Ferenc és békét hirdet neki. Ez számomra nagyon vonzó. Szívesen megyek én is a „vadak” közé, és ezt most értsük nagyon tágan!

Térjünk egy kicsit vissza még a kezdeti időszakhoz! Növendékéveid túlnyomó részét Szegeden töltötted. Ma már azt mondanánk, látva az évek múlását és azt a sok változást, amely kénytelen-kelletlen, de bekövetkezett, hogy az egy legendás időszak volt nemcsak a te életed, hanem a rend szempontjából is. Milyen emlékeket őrzöl ezekről az évekről?

Emlékszem, hogy akkoriban még ötvenen voltunk növendékek. Hárman aludtunk egy cellában, mert nem volt elég hely. Három provincia volt jelen, két magyarországi és egy erdélyi, sőt még a kapucinusok közül is két testvér lakott velünk. Nagyon szerettem a ministránsokkal való foglalkozást, a futballmeccseket, de ez igaz a kispapokkal való rendszeres mérkőzéseinkre is. Igen erős csapatunk volt. Számomra a legszebb emlékek a Vidám Családi Napokhoz köthetőek, volt, aminek én is szervezője lehettem. Szalmabálákból labirintust csináltunk a gyerekeknek, vagy karácsonykor élő betlehemet. Úgy estem be egy ilyen alkalommal az esti zsolozsmára, hogy még áradt belőlem a birkaszag, mert kaptunk egy anyajuhot, de csak úgy vihettük el arra a pár órára, ha a pár hetes báránykáját is mellette tartjuk. Csodálatos élmény volt, igazi betlehem, ahogy a kicsit az ölemben cipeltem. Ehhez az időszakhoz köthető még az edzői pályafutásom kiteljesítése is. Ekkoriban csináltam meg az UEFA B licences edzőképzői tanfolyamát, amelynek a későbbiekben is még nagy hasznát vettem. De mindenekelőtt a teológiát kell kiemelnem. Lotz Antal, a jezsuiták közül Weissmahr Béla, valamint Nemeshegyi Péter atya, és még sorolhatnám azon tanáraim nevét, akik óriási hatással voltak rám.

Melyik volt a kedvenc tantárgyad?

Inkább azt mondanám, hogy Lotz Antal és Weissmahr Béla álltak legközelebb a szívemhez. Egy idő után már Béla atyával rendszeresen beszélgetni is tudtam. Az egyik egyháztörténelmet, a másik alkalmazott filozófiát tanított, de leginkább a személyük volt számomra lebilincselő a hatalmas tudásuk mellett. És természetesen nem hagyhatom ki Szabó Máriát, aki ógörögöt és hébert tanított.
Befejezted a teológiát, de nem szenteltek fel pappá. Úgy érezted, hogy még nem állsz rá készen?
Igen. Tanulmányaim vége felé egyre inkább azt éreztem, hogy ezzel még várnom kell. Megcsináltam még a Semmelweis Egyetemen a sport és ifjúsági lelki gondozói (mentálhigiénés) képzést, és lényegében elnapoltuk ezt a kérdést. Mostanában kezdett újra foglalkoztatni a papság gondolata, amikor is pár éve egy kedves hittanosom döbbenetes halála elgondolkodtatott azon, hogy hogyan tudnám még teljesebben mások szolgálatára szentelni az életemet.

Érdekes, hogy zalaegerszegi tartózkodásod idején olyan közegben is mozogtál, ami a papi, szerzetesi hivatástól első ránézésre igencsak távolinak tűnik. Igazolt játékos lettél.

A történet onnan kezdődik, hogy Zalaegerszegen a Mindszenty iskolába jártam hittant oktatni, amikor is a zalaapáti polgármester lánya, akit tanítottam, felhívta az édesapja figyelmét arra, hogy van itt egy „focis szerzetes”. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy leigazoljanak, ugyanis a zalaapáti csapat akkoriban szétesőfélben volt. Eleinte még azt tervezték, hogy edző leszek, de végül a pályán kötöttem ki. Nem tiltakoztam. Mezőnyben játszottam, lényegében minden poszton, de leginkább kapusként három éven át a megyei II.-ben. Pénzt nem fogadtam el – a játék szenvedélye hajtott.

Hogyan tekintettek rád a többiek?

Ekkor értettem meg, hogy a közösségépítés legalkalmasabb eszköze a közös játék. Az első időben a csapattársaim még a nevemet se tudták megjegyezni, nem is érdekelte őket – akik között a rendőrtől a „börtönviselt hitvallóig” mindenféle ember volt –, hogy ki vagyok, majd szépen lassan már jöttek hozzám, és elkezdtek érdeklődni például a keresztelés vagy a házasságkötés felől. Az öltözőben és a pályán igazi közösségként működtünk. Hogy a mindennapokban megváltoztak volna-e, azt nem tudom, de a meccseken és az edzéseken idővel teljesen más lett a hangulat. Ennek számomra az egyik legszebb példája az volt, amikor bejelentettem, hogy befejezem a pályafutásomat, és azon túl, hogy még az ellenfél csapata is sorfalalt állt az utolsó mérkőzésen, csapattársaim a feleségeikkel, ill. barátnőikkel vártak az öltözőben. Közel fél óráig síri csendben álltunk, alig tudtunk megszólalni… Nagyon szép barátságok születtek.

Azután ide kerültél a Frankába prefektusnak és hittantanárnak. Azonnal belevetetted magad a munkába, már az első tanítási napon azt lehetett látni, hogy felsorakoznak katonás rendben a diákjaid az udvaron, Te pedig az ablakból integetve indítod őket az iskolaépület felé. Hogyan kell fiúkat, egy kizárólag fiúkból álló osztályt nevelni?

Az egyik legfontosabb elv a következetesség. Ha az ember tud úgy élni, hogy minden cselekedete egy irányba mutat, akkor az nemcsak a maga, de az osztálya számára is megtartó erővel bír. A másik lényeges szempont pedig az, hogy tudjuk megtalálni az egyensúlyt a kőkemény szigor és az engedékenység között. Olyan ez, mint a harmonikajáték, következetes szigor, de ha a helyzet úgy kívánja, engedni is tudni kell. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az a jó tanár, jó nevelő, aki az elején nagyon kemény a gyerekekkel, aztán fokozatosan enyhít ezen. Én ezt teljesen másként látom: nagyon határozottnak és erősnek kell lenni az elején, majd pedig lépésről lépésre emelni kell a követelményszintet. Miután megvan az alap, építkezünk tovább. Miért fontos ez? Mert a fiúkat követelmények elé kell állítani, mindig újabb és újabb kihívásokat kell nekik adni, hogy érezzék, tudnak hova fejlődni, és büszkén haladhatnak lépcsőfokról lépcsőfokra.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban?

Az első, hogy meg kell teremteni a rendet és a fegyelmet. Ezt követik olyan kiegészítő foglalkozások, amelyekkel megpróbálom fölzárkóztatni őket nagyjából egy (tudás)szintre. Amikor mindez megvan – jó esetben két-három év alatt, tehát 9. osztályra –, akkor nem szabad engedni, hanem sokkal egyénre szabottabban, de tovább kell építkezni. Általában a nehézséget az jelenti itt nálunk – de gondolom, ez általánosságban is érvényes –, hogy ha ez nem így működik az összes osztályban, és nem közös nevelési elvéként tekintenek erre a többiek, akkor könnyen erejét veszítheti, egyszerűbb feloldódni egy olyan nagy egészben, ami nem ad annyi terhelést. Egy iskolában határozott nevelési protokoll kell. Ami még a gyakorlati tevékenységet illeti, hadd tegyem hozzá, hogy a rendet és a fegyelmet azzal tudjuk igazán megszilárdítani, ha a diákokat folyamatosan kibillentjük a komfortzónájukból. Nálam rendszeresen van az, hogy a hálórendet átalakítom, a kicsik évente akár többször is költöznek a hálón belül, vagy máshová ülnek a stúdiumteremben azért, hogy megtanulják az azonnali alkalmazkodást. Szerintem az iskola egyik legfontosabb feladata, hogy a tudás mellett a változásra is felkészítse a gyerekeket. Az élet tele van váratlan fordulatokkal, és aki erre már diákként felkészül, akiben erős az azonnali rendre és fegyelemre törekvés, az később könnyebben veszi az akadályokat.

Ez persze nagyfokú odafigyelést és állandó jelenlétet igényel tőled.

De ez máshogy nem is megy. Rengeteget sportolunk és túrázunk együtt – és itt az a fontos, hogy mindezt együtt tesszük. Nem elküldöm őket focizni, vagy játszani valamit, hanem ott vagyok közöttük, velük együtt töltöm az időmet mindennap. Ez természetesen nagyon sok energiát igényel, de én szavakkal nehezebben tudok nevelni. Ahogy Apátiban is tettem: nem magyaráztam, hanem kiálltam és csináltam velük együtt.

Szerinted mi a legfőbb hiányossága a mostani diákoknak? Milyen nehézséggel küzdenek?

Úgy érzem, számukra az a fontos, hogy állandóan történjen valami. A cél kell, de egyből. Úgy látom, mintha meg akarnák spórolni az odáig vezető utat. Szeretnének megkapni mindent, de anélkül, hogy azért megdolgoznának, ne adj’ Isten, megszenvednének. Akkor van értéke a dolgoknak, ha végigjárjuk a hozzá vezető utat. Ott az okos telefon a zsebükben, a kérdésekre azonnal megkapják a választ, nem kell kutatni értük, vagy azonnal beszélhetnek, panaszkodhatnak az édesanyjuknak, ahelyett, hogy saját maguk küzdenének és oldanák meg a problémáikat. Ezért is jó dolog a játék. Helyzetbe kell hozni őket, és akkor megértik, hogy az számít, amit ők tesznek. Nagy segítség még ebben a folyamatban a természet kincseinek szemlélése és megszerettetése. Fontosnak tartom az erdei iskolát, el kell vinni a gyerekeket a ferences tanyára az állatok közé, oda, ahol a saját bőrükön érezhetik a valóságot, az igazi, kézzel fogható valóságot.

Végső soron ez lenne a legfőbb nevelési célod?

Ez fontos, de a legfontosabb az, hogy Isten jóságát értsék meg. Értsék meg és fogadják el, hogy milyen jó az Isten. Óriási ajándékot kaptunk, amelynek továbbadásában mindannyian eszközök vagyunk. Isten jóságát átadni az emberi értékeken keresztül – ez lenne a végső cél. Aki megérzi, hogy jó az Isten, és hogy ez a jóság árad felénk, azzal történjen bármi az életben, kerüljön bárhova, bármilyen emberek közé, megértheti, hogy végső soron minden azért történik, hogy neki jó legyen.

Forrás: Keppel Dániel/(Franka-lap XXVIII. évfolyam, 2018/2. szám)

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája
1052 Budapest, Piarista köz 1.

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: (+36 1) 315 1452 vagy
mobil: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41