„Istennek nincs szüksége a tudásunkra, sem a tetteinkre, ha nem adjuk neki a szívünket” – mondja Páli Szent Vince.
Közösségünkben hárman élünk. Mindennapjaink mindhármunknak szinte teljesen ugyanúgy telnek. Elgondolkodtam azon, hogy milyen is egy hétköznapom. Tulajdonképpen mindenik majdnem teljesen egyforma. Reggel felkelek, együtt imádkozom a nővértársaimmal, megreggelizünk, és indulok dolgozni. Ez aztán kitart estig. Délben megállok egy gyors ebédre, és folytatom, amit reggel elkezdtem. Este pedig, munka után szentmisén veszek részt. Ezután együtt imádkozunk, együtt olvasunk valamilyen lelki irodalmat, kicsit még beszélgetünk és lefekszünk, hogy másnap kezdjük elölről. Aztán telnek a hetek, a hónapok és az évek. És szinte mindig ugyanaz. Időnként megtöri ezt a monotóniát egy-egy ünnep, de ezek után is minden szinte ugyanúgy folytatódik.
Mégis mitől más az egyik nap a másiktól? Mert bizony más. Úgy gondolom, elsősorban a találkozásoktól, melyeknek nap mint nap részese vagyok. Jönnek az emberek a rendelőbe receptért, mert szükségük van a krónikus betegségük kezelésére. Hogyan nézek rájuk? Látom bennük az embert, vagy csak egy újabb „esetet” látok? Délután a gyerekekkel és szüleikkel találkozom, akik terápiára jönnek, vagy a felnőttekkel, akik szintén rehabilitációra jönnek. Szintén felmerül a kérdés: látom bennük az embert, vagy ők is csak egy másik „eset” lennének?
Mitől más az, amit én teszek, hiszen nem egyedül vagyok, aki mindezt megteszi. Úgy gondolom, hogy azzal, amit reggel munka előtt és este munka után teszek, olyan keretbe foglalja a napjaimat, ami kiemeli azt a monotóniából, s ami engem is kiemel belőle. Megállok Isten előtt reggel és visszatérek hozzá este, ő pedig megszenteli a napomat, és megszenteli az életemet.
Február másodika a megszentelt élet világnapja. Mi az, hogy megszentelt élet? Számomra egy élet, amit odaadok Istennek a hétköznapokban, és megengedem neki, hogy bármit beletegyen: örömet, szomorúságot, sikert, kudarcot, színes pillanatokat és monotóniát. Úgy tekintek magamra, mint aki már nem vagyok a saját magam tulajdona, hanem azé vagyok, aki roppant árat fizetett értem, és így kiváltotta életemet az értelmetlenségből és a céltalanságból, és egy olyan kapcsolatra hívott meg, amit semmivel sem tudnék megszolgálni vagy kiérdemelni. Egyetlen dolog van, ami őt odavonzza: egy nyitott szív mely kész befogadni őt azzal, amivel jön.
Idén azért szeretnék hálát adni, hogy felemelt, megajándékozott, elfogadott törékenységemmel, lát engem, és nem vagyok számára „egy érdekes vagy egy másik eset a sok közül”.
Szabó M. Rita SMVS
Forrás és fotó: romkat.ro