Nagyböjti prédikáció a krisztusi testvériségről

A testvériség Isten adománya

Ferenc megtérése nem maradt magányos tapasztalat, mert Isten hamarosan társakat adott neki. Istennek ez a váratlan és ingyenes adománya teremtett köztük testvériséget, mely a lelki élet egyáltalán nem járulékos jellegű vonása, hanem az a hely, ahol a megtérés megtörténik, megmarad és elmélyül – kezdte második nagyböjti beszédét Roberto Pasolini kapucinus atya március 13-án péntek délelőtt Leó pápa és a Római Kúria tagjai előtt. Szent Ferenc végrendeletében írja: „Miután az Úr testvéreket adott, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem maga a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a Szent Evangélium példája szerint kell élnem”. Ferenc nem gondolt arra, hogy szerzetes közösséget alapítson. Miután első társai, Quintavalle Bernát és Cattani Péter maguktól jelentkeztek nála, együtt kérdezték meg Isten akaratát egy templomban a Szentírás felütésével. A válaszból megértették, hogy „az evangélium szerint fognak élni, saját kezükkel dolgoznak, az Egyház közösségében élnek, bűnbánatot hirdetnek, és felváltva maradnak egymás közt és az emberek között”.

Jézus apostoli közössége a minta  

Így született meg a ferences közösség, s a testvériség tagjai közt voltak nemesek és közemberek, gazdagok és szegények, klerikusok és világiak. Ferenc vigyázott, hogy a testvérek közt ne legyenek hatalmi, alá- és fölérendeltségi viszonyok, ezért is mindenki ugyanazt a nevet viselte: frater minor, kisebb testvér. Az első ferences testvériség formája Jézus tanításához igyekezett hű maradni: „Egy a Mesteretek, ti ​​pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8). Ferenc kéri a társait, hogy senki ne uralkodjék a másik fölött, ellenben szolgálják egymást kölcsönösen, legyenek egymás iránt bizalommal. A jeruzsálemi első keresztény közösség lelkülete éltette őket, ahol a híveknek egy volt a szíve és egy a lelke és mindenük közös volt (vö ApCsel 4,32). A szép példa ellenére egyáltalán nem volt könnyű megélni ezt a testvéri közösséget, ahogy az kitűnik Ferenc írásaiból, amikor társait így inti: „Ügyeljenek a testvérek mindnyájan, hogy senkit meg ne rágalmazzanak, kerüljék a viszályokat, ne vitatkozzanak egymás közt, ne haragudjanak egymásra, ne ítélkezzenek mások fölött és ne kárhoztassanak senkit”.

A közösség egymás kölcsönös átalakítását is szolgálja   

Ferenc meggyőződése szerint a testvérek kizárólag az evangélium normája szerint élhetnek csak. A testvériség az a tér, ahol mindenki visszavonulhat saját szívének mélyére, annak minden nehézségével együtt. A testvéreket Ferenc az Úr ajándékainak tartotta, akik nem csak arra szolgálnak, hogy a közösség fenntartását segítsék, hanem feladatuk, hogy a közösség élete megváltozzon és segítsék a szív állandó megtérését, ahogy mondja: Testvéreinket valójában nem azért kapjuk, hogy megerősítsék azt, akik már vagyunk, hanem hogy átalakítsanak minket, ők lesznek az a konkrét tér, amelyben Isten munkálkodik emberségünkön. A testvér görög szava, az adelphos is erre a titokra utal: „aki ugyanabból a méhből származik”, egyszerűen a testvér anyaméh-társ. Az evangélium szerint ez a „közös méh” nem azonos az ember-mivoltunkkal, hanem Istenben gyökerezik, „akit ugyan nem lát senki, de az Atya keblén nyugvó egyszülött Fiú kinyilatkoztatta nekünk” (vö Jn 1,18).

Testvérekké válunk

A Szentírás nagy realizmussal mondja el nekünk, hogy a másik testvérként való elismerése egyáltalán nem azonnali, ahogy azt Káin és Ábel fájdalmas kapcsolatában felismerjük. Azóta az emberiség története újból és újból megtagadja a testvériség kapcsolatát, amire pedig Malakiás próféta is int bennünket: „Nemde egy atyánk van mindnyájunknak? Nemde egy Isten teremtett minket? (Mal 2,10). Ennek az eredeti sebnek a lényege a perspektíva, a rátekintés problémájában rejlik. Ábel nyájának elsőszülöttjét ajánlja fel, míg Káin egyszerűen csak a föld gyümölcsét adja. Ábel látszólag részt vesz az ajándékozásban, felajánlva azt, ami a legértékesebb és legkedvesebb; Káin ezzel szemben egyszerűen csak ad valamit. Nem annyira az áldozat minősége teszi a különbséget, hanem inkább az a tény, hogy a felajánlott dolog valóban az ember életét képviseli. Ezért Isten nem fogadja el Káin ajándékát: nem azért, hogy elítélje, hanem hogy provokálja. Ha elfogadná ezt a gesztust, az azt jelentené, hogy abban a hitben hagyja, hogy valójában nincs semmi jó, amit felajánlhatna. Isten ehelyett úgy tűnik, segíteni akar neki abban, hogy elhiggye, az ő élete is ajándékká válhat.

Isten nem utasítja el Káint

Káin azonban nem így értelmezi Isten gesztusát. Nem válaszol Isten szavára, és nem szól Ábelhez sem, míg végül rátámad testvérére és megöli. Ez nemcsak erőszakos cselekedet, hanem egy elviselhetetlenné vált kapcsolat jele is. Tette után bűntudat gyötri. Ekkor avatkozik közbe Isten ismét, meglepő módon: nem törli el Káint, hanem megvédi, megjelöli, hogy senki ne ölhesse meg. Még az elkövetett gonoszsága után sem hagyja el őt az Isten. Káin története nyomán arra is rá kell kérdeznünk magunkban – ajánlotta a szónok – hogy mi bennünk a káini, mert az ábelire azonnal rátalálunk, aki az ártatlan áldozat, a félreértett igaz, aki mindent felajánl, és semmit sem kap cserébe. Ám a Szentírás minket is megjelöl és arra kér, hogy keressük meg Káin történetét a mi életünkben. Mindnyájunkban ott rejlik ugyanis annak a lehetősége, hogy merevvé váljunk, hogy visszahúzódjunk, hogy neheztelve távolságot tartsunk, mely távolság aztán erőszakká alakulhat át. Ha nem is feltétlenül fizikai erőszakká, de a makacs hallgatás, a bántó szó, a falként épülő közöny valóságos erőszakává.

A másik jelenlétének a szolgálata

Gyakorta használjuk a „testvér” szót, beszélünk „testvériségről”, többnyire a szájunkkal és kevésbé a szívünkkel, mert nehéz a valódi testvériséget a mindennapi döntéseinkben valóssá tenni. Káin reakciója valami nagyon egyszerűből fakad: a másik jelenlétéből. Ábel ugyanis semmit sem tesz ellene. Él, felajánlja Istennek, amije van, aki azt jó szemmel nézi. De ez éppen elég ahhoz, hogy megzavarja Káint, mert a másik egy nehezen elfogadható igazságra emlékezteti: hogy nem vagyunk egyedül, és hogy nem mi vagyunk minden. Amikor nem tudunk megbékélni ezzel a valósággal, a másik jelenléte elviselhetetlenné válhat. A testvériség ajándéka akkor kezd valósággá válni, amikor abbahagyjuk az ujjal mutogatást másokra, és kezdjük felismerni, hogy mi magunk is felelősek lehetünk a rosszért. Ez a döntő lépés a megtérés folyamatában különösen igaz ránk, keresztényekre. Szeretnénk úgy mutatkozni a világnak, mint akik már megoldották a testvériség problémáját: jó emberekként, akik segítenek másokon, mint tanúi annak a szeretetnek, amely mindig működik. De szerencsére a dolgok nem egészen így állnak.

Akik tudják, hogy megbocsátottak nekik, megtanulják, hogy ne viszonozzák a rosszat

Az evangélium egy másfajta, sokkal felszabadítóbb perspektívát nyit. Azok az emberek, akik valóban sikeresek a jó cselekvésében, nem az úgynevezett „jók”, hanem azok, akiknek volt bátorságuk felismerni a saját árnyékukat. Nem azok, akik jó képet alkottak magukról, hanem azok, akik felismerték saját erőszakos potenciáljukat, és átadták azt Istennek, felfedezve, hogy Ő olyan Isten, aki „lassú a haragra és nagy az irgalmasságban”. Az igazi testvériség nem azokból születik, akik soha senkit nem bántottak, hanem azokból, akik felismerték erre való saját képességüket és úgy döntenek, hogy nem teszik meg újra. Erre tanít minket az irgalmasság megtapasztalása: akik tudják, hogy megbocsátottak nekik, megtanulják, hogy ne viszonozzák a rosszat - zárta Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka második nagyböjti beszéde első két nagy gondolatát a testvériségről. 

Forrás ésn fotó: vaticannews.va