ÖRÖK SZOLGÁLAT ISTEN KEGYELMÉBŐL

2018. feb. 17. (szombat) 14:00
Budapest

Mindig megkaptam a kegyelmet, az égi támogatást ahhoz, hogy helyt tudjak állni a legnagyobb megpróbáltatások idején is – jelentette ki Hargitai Anna Magna nővér, SDR. Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek tagját az 1950-es években az ÁVO üldözte, volt vizsgálati fogságban és internálótáborban, sőt a hatalom parancsára nehéz fizikai munkát is végzett. Sokszor nélkülözött és éhezett, de hitét nem adta fel sem a Rákosi-, sem a Kádár-korszakban. A nehéz élete ellenére nem bánt meg semmit, mindent végigcsinálna újra.

– A közelmúltban ünnepelte a 90. születésnapját, hiszen 1928. január 25-én született a Vas megyei Rábakisfaludon. A település 1934-ben egyesült a szomszédos, Talapatka nevű településsel, amelyet ciszterciek hoztak létre, a falu a XX. századig az apátság részét képezte. Volt szerepe a rend közelségének abban, hogy később nővér lett?

– Biztosan hatással volt rám a ciszterci rend, de fontos volt az is, hogy az egyik nagybátyám pap volt, aki rendszeresen hazajárt hozzánk a barátaival, és sokat beszélgettünk. A nagyszüleim­nél laktunk, nagyon vallásos nevelést kaptam, így a születésemtől kezdve mélyült el a hitem.

– Hogyan találkozott az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérekkel?

– A szentgotthárdi Vörösmarty gimnáziumban tanultam, és az egyik lányismerősöm testvére a rend tagja volt, amit részben rajta keresztül ismertem meg. Emellett a ciszter hittanárom egy alkalommal elhívta a gimnáziumba a soproni rendház igazgatóját, aki szintén beszélt a megváltós nővérekről. Nagyon megtetszett, hogy a rend főként tanítással, neveléssel, betegápolással és árvák gondozásával foglalkozik. Ezek, valamint a vallásos neveltetésem hatására döntöttem úgy, hogy apáca leszek.

– Mikor csatlakozott a nővérekhez?

– Az érettségi után néhány hétig otthon voltam, majd kértem a felvételemet a soproni anyaházba. Később, 1948. augusztus 3-án vizsgáznom kellett hittanból és általános műveltségből, amit kitűnő eredménnyel teljesítettem. Két hét múlva édesapám elkísért a soproni rendházba, azóta tartozom a megváltós nővérekhez. Először jelölt lettem, ez az időszak szeptembertől májusig tartott, majd 1949. május 3-án beöltöztem. Két év noviciátus következett, de a második év megkezdésekor jött a szétszóratás.

– Még alig volt húszéves, máris szembetalálta magát a hatalommal?

– Sajnos igen. Először hazaküldtek a szüleimhez, de néhány nap után az ÁVO vizsgálati fogságba helyezett. Nem számított, hogy még csak novícia voltam, a lelkemet akarták megtörni. Borzasztó volt mindezt átélni. Ép ésszel ezek megmagyarázhatatlan dolgok voltak, még a házat sem hagyhattam volna el, hajnalban mégis kiszöktem misére. Két hét múlva visszakényszerítettek Sopronba, de 1950. június 17-ről 18-ra virradó éjszaka az ÁVO fegyveresei ránk törték az ajtót. Betereltek minket az imaterembe, közölték, tíz percet kapunk a készülődésre. Végül semmit nem tudtunk magunkkal vinni, csak azt, ami rajtunk volt. A többséget Fótra vitték, de a nővérek egy része Zircre került. A mi csoportunkat leponyvázott teherautóval Fótra szállították, este a hívek által összehordott szalmán tudtunk lefeküdni, negyvenen zsúfolódtunk össze a vincés nővérek zárdájában. Az volt a szerencsénk, hogy nem tél volt, mert különben megfagytunk volna. A fóti internálásunk három és fél hónapig tartott.

– Hogyan élték túl a megpróbáltatásokat?

– A négy vincés nővér és Schaub Zoltán plébános atya a hívekkel együtt szerencsére felkarolt minket. Nagyon figyeltek ránk, engem a fiatal korom és a hivatásom miatt különösen nagy szeretettel vettek körül. Nemcsak a fekhelyein­ket alakították ki, de a mindennapokra való élelmet is ők hozták. Emlékszem egy Puskás nevezetű kereskedő asszonyra, akitől nagyon sokszor kaptunk segítséget. Nehéz hetek voltak, de mégis felejthetetlen órákat töltöttünk el az Oltáriszentség előtt a szentségimádások alkalmával.

– Hová került az internálótábor felszámolása után?

– Haza nem mehettem, mert a falu a határsávon volt, így oda nem kaptam beutazási engedélyt. Emiatt a budapesti tartományházba költöztem, és a ­piaristák szerzeteskonyháján dolgoztam, ­krumplit pucoltam. Amikor ezt a házat is feloszlatták, akkor Tatabányára mentem a nagybátyámhoz, majd nem sokkal később hazaszöktem. Otthon embertelen körülmények között először egy fűrésztelepen dolgoztam, mivel még kesztyűt sem adtak, estére tiszta vér volt a kezem. Utána az ÁVO utasítására árkot ástam egyforintos órabérért. A lehetetlen helyzet miatt 1952-ben Budapestre költöztem a húgom albérletébe. Kispesten dolgoztam öt évig a szövőgyárban, szerettem volna továbbtanulni, de nem engedtek, mert klerikális reakciós voltam.

– Hol volt az 1956-os forradalom idején?

– Budapesten. A rádióban hallgattuk a híreket, arra is emlékszem, hogy amikor dolgozni mentem, többször is igazoltattak.

– Mikor tudott örökfogadalmat tenni?

– Néhány évvel később agyhártyagyulladást kaptam, és a húsz hónapos kezelés alatt a betegágyamon tettem örökfogadalmat, külön engedéllyel, amit a felgyógyulásom után, 1964-ben megismételtem.

– Hogyan került később a Könnyűipari Minisztériumba?

– A betegségem után felkerültem az irodára, ahol a főnököm egy kuláklány volt. A gyár vezetése hozzájárult, hogy ketten elvégezhessük a műszaki főiskolát. A diploma megszerzését követően kerültem a minisztériumba, a termelési főosztályra, ahol 1989-ig dolgoztam. Nagy bánatom, hogy ­matematikát nem tanulhattam, műszaki vonalon képezhettem magam: technikusi oklevelet szereztem, és tanfolyamokon vettem részt. Annak viszont örültem, hogy a rendszerváltás előtt, munkahelyi engedéllyel teo­lógiai tanulmányokat folytathattam.

– Minek volt köszönhető, hogy egy klerikális reakcióst beengedtek a minisztériumba?

– Nem tudom, talán úgy voltak vele, hogy jó, ha szem előtt vagyok. Bent tudták rólam, hogy szerzetes vagyok, de mégis nagyon sokan rendesek voltak velem. Mivel nagyon alacsony volt a fizetésem, sokszor nélkülöztem, de hála istennek, sokan segítettek adományokkal, a miniszter asszony még a reggelimet is befizette. Közben én az egyik párttag fiát tanítottam matematikára, de mellette egyesek gyerekeinek titokban hittanórákat is tartottam.

– Hogyan tartották a kapcsolatot ekkoriban a rendtársakkal?

– Kizárólag szabadidőben, titokban tudtunk találkozni. Az egyik nővérünk a Nagyvárad tér mellett lakott egy magánházban, annak a padlásán gyűltünk össze. Amikor már annyian voltunk, hogy nem fértünk el, akkor megkértük a belvárosi plébánost, hogy az altemplomban találkozhassunk. Egy pillanatra sem adtuk fel, kitartottunk a legnehezebb időben is.

– Kitartásuk nem volt hiábavaló, mert a rendszerváltás után, az 1990-es években megkezdhették a rend újjászervezését.

– A külföldön élő nővérek hazajöttek, és az ő segítségükkel és a kárpótlásnak köszönhetően megnyitottuk Piliscsabán az óvodát, Budapesten pedig visszakaptuk a Szent Margit Gimnáziumot, ahol 1992-től rendi igazgatóhelyettesként dolgoztam, és hittant oktattam.

– Megismerve az élettörténetét, úgy tűnik, nehéz sors jutott önnek osztályrészül. Ön is annak érezte?

– Tudtam én is, hogy nehéz, de a lelkiismeretem és a hivatásom azt követelte, hogy mindig kiálljak a hitem mellett. Én pedig ezt csináltam lelkesen, és közben mindig megkaptam a kegyelmet, az égi támogatást ahhoz, hogy helyt tudjak állni a legnagyobb megpróbáltatások idején is. Mindig érkezett a segítség anélkül, hogy kértem volna. Egy biztos: sok mindenen át kellett mennem ahhoz, hogy eljuthassak idáig. Az Isten azonban megsegített, így hűségesen megmaradtam a hivatásomban. S nemcsak én tartottam ki, hanem három unokatestvérem is, akik szintén apácák lettek.

– Megbánt bármit is az élete folyamán?

– Nem. Még egyszer mindent ugyanígy csinálnék végig. A lelkiismeretem volt mindig a legfontosabb, azzal soha életemben nem ellenkeztem!

Ünnepélyes díjátadás
Az idei Parma fidei – Hit pajzsa kitüntetést február 24-én, szombat délelőtt 11 órakor Mádl Dalma adja át Hargitai Anna Magna nővérnek Budapesten, a Szent Margit Gimnázium dísztermében. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke tart ünnepi beszédet, Bolberitz Pál atya pedig a laudációt mondja. Közreműködik a Szent Margit Gimnázium kórusa. A díjat a 2008-ban elhunyt Gyurkovics Tibor író és Horváth Béla volt országgyűlési képviselő alapította.

Forrás és fotó: Magyar Idők

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Stomfai Zsófia

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás – projekt koordinátor
Formanek Tamás – szociális intézményi tanácsadó
Dobszay Benedek OFM - EM szakmai vezető
dr. Kele Mária – EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia – EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Füle Gábor – zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia –  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia – zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János – tanácsadó

 

Az MSZKI tevékenységeinek támogatására adományozott pénzbeli segítséget hálás köszönettel fogadjuk.

Az adományt az MSZKI 10700598-71004781-51100005 számú, CIB Bank Zrt. pénzintézetnél vezetett számlájára tudják utalni. (SWIFT: CIBHHUHB , IBAN: HU72 1070 0598 7100 4781 5110 0005)

A közlemény rovatban kérjük, tüntesse fel, hogy az MSZKI mely tevékenységét szeretné támogatni. (MSZKI munkája, Emberi Méltóság Stratégia, Zarándoktábor, Történeti kutatás, Szociális ellátás koordinációja)

Tájékoztatjuk, hogy az MSZKI nem minősül közhasznú szervezetnek, és az adományról belső egyházjogi személyként tudunk igazolást kiállítani.

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Zsódi Viktor SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41