Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Rendi
2018. február 17. 14:00
Budapest

ÖRÖK SZOLGÁLAT ISTEN KEGYELMÉBŐL

Mindig megkaptam a kegyelmet, az égi támogatást ahhoz, hogy helyt tudjak állni a legnagyobb megpróbáltatások idején is – jelentette ki Hargitai Anna Magna nővér, SDR. Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek tagját az 1950-es években az ÁVO üldözte, volt vizsgálati fogságban és internálótáborban, sőt a hatalom parancsára nehéz fizikai munkát is végzett. Sokszor nélkülözött és éhezett, de hitét nem adta fel sem a Rákosi-, sem a Kádár-korszakban. A nehéz élete ellenére nem bánt meg semmit, mindent végigcsinálna újra.

– A közelmúltban ünnepelte a 90. születésnapját, hiszen 1928. január 25-én született a Vas megyei Rábakisfaludon. A település 1934-ben egyesült a szomszédos, Talapatka nevű településsel, amelyet ciszterciek hoztak létre, a falu a XX. századig az apátság részét képezte. Volt szerepe a rend közelségének abban, hogy később nővér lett?

– Biztosan hatással volt rám a ciszterci rend, de fontos volt az is, hogy az egyik nagybátyám pap volt, aki rendszeresen hazajárt hozzánk a barátaival, és sokat beszélgettünk. A nagyszüleim­nél laktunk, nagyon vallásos nevelést kaptam, így a születésemtől kezdve mélyült el a hitem.

– Hogyan találkozott az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérekkel?

– A szentgotthárdi Vörösmarty gimnáziumban tanultam, és az egyik lányismerősöm testvére a rend tagja volt, amit részben rajta keresztül ismertem meg. Emellett a ciszter hittanárom egy alkalommal elhívta a gimnáziumba a soproni rendház igazgatóját, aki szintén beszélt a megváltós nővérekről. Nagyon megtetszett, hogy a rend főként tanítással, neveléssel, betegápolással és árvák gondozásával foglalkozik. Ezek, valamint a vallásos neveltetésem hatására döntöttem úgy, hogy apáca leszek.

– Mikor csatlakozott a nővérekhez?

– Az érettségi után néhány hétig otthon voltam, majd kértem a felvételemet a soproni anyaházba. Később, 1948. augusztus 3-án vizsgáznom kellett hittanból és általános műveltségből, amit kitűnő eredménnyel teljesítettem. Két hét múlva édesapám elkísért a soproni rendházba, azóta tartozom a megváltós nővérekhez. Először jelölt lettem, ez az időszak szeptembertől májusig tartott, majd 1949. május 3-án beöltöztem. Két év noviciátus következett, de a második év megkezdésekor jött a szétszóratás.

– Még alig volt húszéves, máris szembetalálta magát a hatalommal?

– Sajnos igen. Először hazaküldtek a szüleimhez, de néhány nap után az ÁVO vizsgálati fogságba helyezett. Nem számított, hogy még csak novícia voltam, a lelkemet akarták megtörni. Borzasztó volt mindezt átélni. Ép ésszel ezek megmagyarázhatatlan dolgok voltak, még a házat sem hagyhattam volna el, hajnalban mégis kiszöktem misére. Két hét múlva visszakényszerítettek Sopronba, de 1950. június 17-ről 18-ra virradó éjszaka az ÁVO fegyveresei ránk törték az ajtót. Betereltek minket az imaterembe, közölték, tíz percet kapunk a készülődésre. Végül semmit nem tudtunk magunkkal vinni, csak azt, ami rajtunk volt. A többséget Fótra vitték, de a nővérek egy része Zircre került. A mi csoportunkat leponyvázott teherautóval Fótra szállították, este a hívek által összehordott szalmán tudtunk lefeküdni, negyvenen zsúfolódtunk össze a vincés nővérek zárdájában. Az volt a szerencsénk, hogy nem tél volt, mert különben megfagytunk volna. A fóti internálásunk három és fél hónapig tartott.

– Hogyan élték túl a megpróbáltatásokat?

– A négy vincés nővér és Schaub Zoltán plébános atya a hívekkel együtt szerencsére felkarolt minket. Nagyon figyeltek ránk, engem a fiatal korom és a hivatásom miatt különösen nagy szeretettel vettek körül. Nemcsak a fekhelyein­ket alakították ki, de a mindennapokra való élelmet is ők hozták. Emlékszem egy Puskás nevezetű kereskedő asszonyra, akitől nagyon sokszor kaptunk segítséget. Nehéz hetek voltak, de mégis felejthetetlen órákat töltöttünk el az Oltáriszentség előtt a szentségimádások alkalmával.

– Hová került az internálótábor felszámolása után?

– Haza nem mehettem, mert a falu a határsávon volt, így oda nem kaptam beutazási engedélyt. Emiatt a budapesti tartományházba költöztem, és a ­piaristák szerzeteskonyháján dolgoztam, ­krumplit pucoltam. Amikor ezt a házat is feloszlatták, akkor Tatabányára mentem a nagybátyámhoz, majd nem sokkal később hazaszöktem. Otthon embertelen körülmények között először egy fűrésztelepen dolgoztam, mivel még kesztyűt sem adtak, estére tiszta vér volt a kezem. Utána az ÁVO utasítására árkot ástam egyforintos órabérért. A lehetetlen helyzet miatt 1952-ben Budapestre költöztem a húgom albérletébe. Kispesten dolgoztam öt évig a szövőgyárban, szerettem volna továbbtanulni, de nem engedtek, mert klerikális reakciós voltam.

– Hol volt az 1956-os forradalom idején?

– Budapesten. A rádióban hallgattuk a híreket, arra is emlékszem, hogy amikor dolgozni mentem, többször is igazoltattak.

– Mikor tudott örökfogadalmat tenni?

– Néhány évvel később agyhártyagyulladást kaptam, és a húsz hónapos kezelés alatt a betegágyamon tettem örökfogadalmat, külön engedéllyel, amit a felgyógyulásom után, 1964-ben megismételtem.

– Hogyan került később a Könnyűipari Minisztériumba?

– A betegségem után felkerültem az irodára, ahol a főnököm egy kuláklány volt. A gyár vezetése hozzájárult, hogy ketten elvégezhessük a műszaki főiskolát. A diploma megszerzését követően kerültem a minisztériumba, a termelési főosztályra, ahol 1989-ig dolgoztam. Nagy bánatom, hogy ­matematikát nem tanulhattam, műszaki vonalon képezhettem magam: technikusi oklevelet szereztem, és tanfolyamokon vettem részt. Annak viszont örültem, hogy a rendszerváltás előtt, munkahelyi engedéllyel teo­lógiai tanulmányokat folytathattam.

– Minek volt köszönhető, hogy egy klerikális reakcióst beengedtek a minisztériumba?

– Nem tudom, talán úgy voltak vele, hogy jó, ha szem előtt vagyok. Bent tudták rólam, hogy szerzetes vagyok, de mégis nagyon sokan rendesek voltak velem. Mivel nagyon alacsony volt a fizetésem, sokszor nélkülöztem, de hála istennek, sokan segítettek adományokkal, a miniszter asszony még a reggelimet is befizette. Közben én az egyik párttag fiát tanítottam matematikára, de mellette egyesek gyerekeinek titokban hittanórákat is tartottam.

– Hogyan tartották a kapcsolatot ekkoriban a rendtársakkal?

– Kizárólag szabadidőben, titokban tudtunk találkozni. Az egyik nővérünk a Nagyvárad tér mellett lakott egy magánházban, annak a padlásán gyűltünk össze. Amikor már annyian voltunk, hogy nem fértünk el, akkor megkértük a belvárosi plébánost, hogy az altemplomban találkozhassunk. Egy pillanatra sem adtuk fel, kitartottunk a legnehezebb időben is.

– Kitartásuk nem volt hiábavaló, mert a rendszerváltás után, az 1990-es években megkezdhették a rend újjászervezését.

– A külföldön élő nővérek hazajöttek, és az ő segítségükkel és a kárpótlásnak köszönhetően megnyitottuk Piliscsabán az óvodát, Budapesten pedig visszakaptuk a Szent Margit Gimnáziumot, ahol 1992-től rendi igazgatóhelyettesként dolgoztam, és hittant oktattam.

– Megismerve az élettörténetét, úgy tűnik, nehéz sors jutott önnek osztályrészül. Ön is annak érezte?

– Tudtam én is, hogy nehéz, de a lelkiismeretem és a hivatásom azt követelte, hogy mindig kiálljak a hitem mellett. Én pedig ezt csináltam lelkesen, és közben mindig megkaptam a kegyelmet, az égi támogatást ahhoz, hogy helyt tudjak állni a legnagyobb megpróbáltatások idején is. Mindig érkezett a segítség anélkül, hogy kértem volna. Egy biztos: sok mindenen át kellett mennem ahhoz, hogy eljuthassak idáig. Az Isten azonban megsegített, így hűségesen megmaradtam a hivatásomban. S nemcsak én tartottam ki, hanem három unokatestvérem is, akik szintén apácák lettek.

– Megbánt bármit is az élete folyamán?

– Nem. Még egyszer mindent ugyanígy csinálnék végig. A lelkiismeretem volt mindig a legfontosabb, azzal soha életemben nem ellenkeztem!

Ünnepélyes díjátadás
Az idei Parma fidei – Hit pajzsa kitüntetést február 24-én, szombat délelőtt 11 órakor Mádl Dalma adja át Hargitai Anna Magna nővérnek Budapesten, a Szent Margit Gimnázium dísztermében. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke tart ünnepi beszédet, Bolberitz Pál atya pedig a laudációt mondja. Közreműködik a Szent Margit Gimnázium kórusa. A díjat a 2008-ban elhunyt Gyurkovics Tibor író és Horváth Béla volt országgyűlési képviselő alapította.

Forrás és fotó: Magyar Idők

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41