A pszichológia csak az út feléig viszi az embert, aztán otthagyja

Dr. Baán Izsák Komlón járt általános iskolába, 14 évesen egy nyári táborban, egy közös ima, éneklés során, a szentségimádás alatt, ahogy ő fogalmaz, „megérintődött”: ekkor hallotta meg Isten hívó szavát, azonban majdnem tíz évet várt arra, hogy az egyházi pályára lépjen. A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma után egyetemre járt Rómában, világi éltet élt, volt szerelmes - majd nagyon fiatalon, 23 évesen belépett a bencés rendbe.  Szerzetesi képzést kapott és mivel a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban mindenkinek ki kell tanulnia egy kézműves szakmát, könyvkötő lett.

Elöljárói visszaküldték Rómába tanulni. Filozófiát, teológiát hallgatott és itt is doktorált. Hazatérve a kolostorba eleinte a gazdasági ügyekkel és a növendékekkel foglalkozott. 2019 óta perjel. Három könyv szerzője, egyetemen oktat és közben szerzetesi feladatokat lát el. Szószólója annak, hogy a modern világban is szükségünk van belső csendre ahhoz, hogy harmóniában éljünk és fejlődni tudjunk. 

Hogyan lehet boldogabb az ember: ha elvonul a 21. század kihívásai elől egy kis zárt közösségbe, egy nyugodt életbe vidéken, vagy ha egy zajos városban próbál meg megteremteni valamiféle belső csendet?

Abban hiszek, hogy a jövő a kisközösségeké. És lehet kisközösséget létrehozni és éltetni a nagyvároson belül is - ez nem feltétlenül a helyhez kötött.

Ugyanakkor szerintem a városi lét egyre nehezebbé fog válni a klímaváltozás és a globális polikrízisek miatt.

Úgy érzem, hogy valamivel nagyobb az esélye egy természetközeli helyen megtalálni a harmóniát és egyensúlyt. Itt van az emberben egy tudatos önkorlátozás. Lemondok egy csomó mindenről, ami a városban lehetőség - ezzel viszont a rám áradó hatások mértékét is csökkenteni tudom. Így nagyobb a mozgásterem, a játékterem arra, hogy én legyek az, aki meghatározom, hogyan akarok élni. Mindig az identitáshoz érünk vissza: hogy ki is vagyok én. Mi az, amit engedek, hogy meghatározzon engem. Hogy ne sodródjak.

Egy korábbi beszédben az egyensúly megtalálására egy szörfös analógiát hoztál. Alkalmazható ez a hasonlatod a 21. századi mindennapokra is? Mindannyian szörfösök lennénk?

Szerintem nagyon igaz ránk ez a hasonlat. Ráadásul ilyen nagy hullámverés még sosem volt az emberiség történelmében. Mindenki keresi az egyensúlyt, csak nem biztos, hogy ugyanazt értjük alatta. Van, aki számára ez az egyensúly a komfortzónán belül maradás. Mindenki küzd azzal, hogy rengeteg az impulzus, túl sok az inger – és ezt mi magunk is gerjesztjük – miközben szeretnénk azért megőrizni az integritásunkat, hogy ne essünk szét fizikailag, morálisan, spirituálisan. És ebben az intenzitásban már nem feltétlenül elegek az egyensúlyban maradáshoz a régről ismert gyakorlatok, a komfortzóna.

Ahogy egyre nagyobbak a hullámok, egyre jobban kell tudnunk szörfözni hogy ne essünk vízbe? Hogyan lehetünk „technikásabbak”?

Van egy momentum, ami nem könnyű. A szörfös sokszor beesik a vízbe és minden egyes alkalommal vissza kell kapaszkodnia a deszkára. Ma azt látom, hogy a visszamászás közben nagyon sokan bedobják a törölközőt.

Az alap attitűd fogyasztói lett.

Igaz ez egy tevékenységre, egy projektre vagy akár egy kapcsolatra is. Bedőlt? Hagyjuk! Dobjuk ki és kezdjünk másikat, mert nincs értelme szerelgetni, ez már úgyse lesz jó.

Lehet így előrejutni, fejlődni? Vagy inkább az az út, hogy az ember visszamászik a deszkára?

Én mindenképpen a visszamászásban ebben hiszek. Szerzetes vagyok és az életünk azért nagyrészt erről szól: elkötelezett módon élni nem lehet újrakezdések nélkül.

Meg kudarcok, meg pofára esések nélkül. És ráadásul azt látom, hogy aki nem végzi el ezt a belső munkát, lehet, hogy azt hiszi, hogy egy jobb és egy újabb deszkára száll föl. De előbb-utóbb arra jut, hogy ugyanaz a minta ismétlődik.  Az élettől feladatokat kapunk, hozunk egy csomagot.  És amíg nem pakoljuk ki, nem gondoljuk át, a problémákat nem oldjuk meg, addig bizony visszük a csomagot magunkkal és ismétlünk. Újrateremtjük ugyanazt a szituációt, amiben egyszer már elbuktunk. De hát hála Istennek, van mindig második esély, hogy küzdjünk és ne meneküljünk.

Ehhez igen sok alázat kell, nemde? Hogy az ember elismerje, hogy elrontott valamit és aztán tanuljon belőle. Nekem úgy tűnik, mintha nem lennénk ennek birtokában: beismerés helyett jön az okolás, másokra mutogatás vagy épp a körülményekkel való magyarázkodás.

A negyedik századi szerzetesi világot nagyon szeretem. Az első szerzetesnek, Szent Antalnak volt egy felismerése arra vonatkozóan, hogy az életben mennyi csapda, mennyi bukási lehetőség van, a pénztől kezdve a szexualitáson át a hatalomig. És imájában teljesen elbizonytalanodva azt kérdezte Istentől, ki menekülhet ez elől, mi mentheti meg az embert - és akkor azt mondta neki egy hang, hogy az alázatosság.

Ez szerintem az, ami leginkább hiányzik a magyar közbeszédből, a médiából és a közösségi felületekről: annak elismerése, hogy hibáztunk.

Hogy valaki azt mondja, hogy sajnálom. Hogy van olyan szintű önreflexiója, hogy a felelősséget magára vállalja. Nem a másikra mutogatva, nem környezeti tényezőket okolva, például a klímaváltozásra hivatkozva. Hanem felvállalni, hogy: én hibáztam. És ez az első lépés. A beismerés. Mert magunkon tudunk csak dolgozni, változtatni. Máson nem.

Amit most mondasz, az összecseng azzal, amit a coach-ok és a pozitív pszichológusok szoktak tanácsolni.

Nagyon fontosnak és értékesnek tartom a pszichológiát, de közben azt látom, hogy a pszichológia az embert kézen fogja, és elvezeti az út feléig. Aztán otthagyja. Ha nem járul a magunkon dolgozáshoz spiritualitás, akkor ez zsákutcába vezet. Mert szerintem az életfeladatunknak csak egyik oldala az, hogy a határainkat megtanuljuk védeni, hogy képviseljük magunkat, hogy dolgozzunk a sebeinkkel.

Úgy gondolom, van egy pont, ahol már arra kapunk meghívást, hogy amit megtanultunk, amit megkaptunk, ami tényleg a miénk, azt valamire feltegyük és valakinek odaadjuk.

Valakinek, kis V-vel vagy nagy V-vel. Fontos, hogy ez a Valaki: ott van.

És ez a valaki Isten?

Nekem igen. De odaadni Istennek úgy is lehet, hogy másoknak adunk. Embereknek, akik ránk vannak bízva, akikhez kapcsolódunk, nekik odaadni, szeretet formájában.

Szerintem odáig lenne jó eljutnunk a saját identitásunk alakításában, hogy fontosak vagyunk, de nem a legfontosabbak. Hogy elfogadtam és megkaptam azt, ami az én életem, de ezt kész vagyok akár kockára is tenni, felajánlani. Mert paradox ugyan, de tényleg az az igazán az enyém, amit odaadok, és akkor lesz az én életem igazán a sajátom, hogyha azt megosztom másokkal.

Szóval a boldogság akkor igazi, hogyha meg tudjuk osztani, ha tudunk adni?

Én azt gondolom, hogy igen. Egy mély élmény során éreztem rá erre, mikor először mentem el egy hosszú szemlélődő lelkigyakorlatra, elvonulásra. Órákat ülünk ilyenkor csendben, és próbálunk jelen lenni és kapcsolódni ahhoz, ami történik belül, vagyis ebben a spirituális térben figyelünk és hallgatunk befelé. Egyszer csak azt éreztem, hogy hirtelen elkezdek megtelni. Azt éreztem, hogy ez az én életem, ez a létezésem. Felfakadt belőlem, hogy Istenem, annyira jó, hogy ez mind az enyém! Csak mit csináljak ezzel? És kinek adjam? Merthogy akkor már szerzetes voltam, de még nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez lesz az utam.

És akkor azt mondta az Isten - vagy a belső hang -, hogy először: fogadd el! Szerintem valahol itt van a pont. Amíg azért kapcsolódom másokhoz, mert nem jó nekem egyedül, vagy azért kapcsolódom másokhoz, mert akarok tőlük valamit – akárcsak annyit, hogy kell a megerősítésük, kell a dicséretük, visszajelzésük, csodálatuk, addig abból állandóan valamiféle feszülés lesz, mert sosem fogom elhinni igazából, hogy én értékes vagyok, mert mindig mástól várom ezt a megerősítést.

Ez klasszikusan a közösségi média problémája.

Igen. Ehelyett a külső megerősítésért való sóvárgás helyett a belső munkát kell elvégezni, hogy az ember találkozzon az igazi önmagával, hogy elfogadja azt.

És akkortól már adni is tud.

Persze az élet nem várja ezt meg. Szerintem az nagyon izgalmas, hogy úgy hozunk életre szóló döntéseket, köteleződünk el emberek mellett, hogy sokszor úgy érezzük, még nem vagyunk készen. De éppen az tesz minket késszé, hogy ezekben a kapcsolatokban benne maradunk, és engedjük, hogy újra és újra kihívjanak minket és alakítsanak.

Azt is mondod ezzel, hogy a boldogság egy folyamatos fejlődés, és a fejlődésben egy folyamatos cselekvést kíván? El tud fogyni a boldogság? Mindig újra dolgozni kell érte?

A boldogság szerintem az úton levés öröme. Voltam hosszabb zarándoklatokon és sok zarándok jön hozzánk Bakonybélbe. A zarándoklat jó hasonlat erre: nem a végpont elérése a cél, hanem az út. Az, hogy miközben haladok, és sok minden ér, azt érzem, hogy egyre inkább önmagam vagyok abban, ahogyan élek, ahogyan jelen vagyok. És érdekes még, hogy ez az út, ha keresztény, ha jézusi, akkor nem az egyre több felé, hanem az egyre kevesebb felé vezet.

Tehát paradox módon éppen olyan hiányállapotok felé vezet, ami egyben nagy szabadságot is ad az embernek és amiben ajándékként kap meg mindent, ami az igazi boldogság.

Szerinted ha most valaki olvassa ezt a beszélgetést és magára ismer az individualista, anyagi javakat és pozitív visszajelzéseket hajszoló karakterben, viszont azt mondja, hogy szeretne változtatni ezen, hogyan kezdje el?

Maradjon csöndben napi fél órán át.

Forrás és fotó: kultura.hu