Reménytelen esetből százezrek példaképe

Budapest
Medgyessy Lászlóval, Charles de Foucauld „názáreti” lelkiségében avatott személlyel beszélgetett Prokopp Katalin, Károly testvér 2022. május 15-i szentté avatására készülve. Megtudhattuk tőle, milyen körülmények között kristályosodott ki „a hétköznapok szentsége”, mely száz évvel később immár keresztények százezreit élteti.

Charles de Foucauld (1858-1916) 43 évesen találta meg végső hivatását. Ekkor, pappá szentelését követően Algériába költözött, ahol aztán élete végéig főként Béni Abbès-ben és Tamanrassetben élte egyszerű, „názáreti” életét a helyi muszlimok között, imával, munkával. Halálakor rejtett krisztusi életének nem voltak követői, írásai húsz évvel később inspirálták René Voillaume-t és Madeleine Hutin-t, a Jézus Kistestvérei Férfi Szerzetes Közösség és a Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség megalapítóit. Ezeken a közösségeken és számos águkon keresztül terjedt el Foucauld lelkisége a Föld legtávolabbi csücskeibe is, hála többek között Carlo Carretto és Voillaume írásainak.

De mi történt vele 1901 előtt? Életútja első részének felidézése révén László elsősorban arra reflektált, hogyan is válhatott egy korán árván maradt francia nemesből, egy rossz tanulóból és a kora szokásrendszere ellen lázadó fiatalból földrajzi felfedező, a tuaregek kutatója és nem utolsósorban vallási, lelki példakép. Személyiségének mely vonásai és milyen külső segítség járult hozzá ezek kibontakozásához? És vajon mit tanít ez a mai kor nevelőinek, mentorainak, tanárainak?

László logopédus, mentálhigiénés szakember. Egy Charles de Foucauld lelkiségére, a názáreti lelkiségre alapuló kisközösség, a Názáret közösség tagja laikus testvérként, illetve magyarországi kapcsolattartó a nemzetközi Jézus Kistestvérei Férfi Szerzetes Közösséghez és világi csoportokhoz. Nemcsak sokat olvasott Szent Károly testvérről, hanem az ő lelkisége nagyon fontos, meghatározó is az életében.

Interjúnk apropója, hogy május 15-én avatják szentté Charles de Foucauld-t. Milyen lelkülettel készül Foucauld lelki családja erre?

Már tavaly május 3-án a pápa jóváhagyta Rómában, hogy lehetséges a szentté avatás, csak az időpont volt még sokáig bizonytalan. Nagyon megörültünk a jó hírnek és türelmetlenül vártuk a szentté avatás dátumát. Itthon a kis közösségünk és a kistestvérek együtt készülünk a szentelésre. Vasadon nyílt napot tartunk 15-én, ahol a Vatikánból sugározzuk kivetítőre a szentté avatási szertartást.

 

 

Medgyessy László

Megragadó számomra, hogy egy fiatalon egyáltalán nem szende, vallásos, és később is erős egyéniségű embert ma példaképnek állít elénk az egyház. Tudnál-e mondani néhány mozzanatot az élettörténetéből, amelyek szerinted meghatározták a lelkiségét?

Charles nemesi családból származott, de 6 évesen árva lett. Nos, az élete első szakaszában zavaros életet élt. A középiskola végén el is vesztette a hitét, vagy inkább vallásosságát, és teljesen belevetette magát az evilági örömökbe. Rokonai katonai pályára küldték, közben nagyapja halála után elszórta idejét és vagyonát. Céltalan fiatalember volt. Szerintem párhuzamot vonhatunk a mai kor, a XXI. század helyzetével, amelyben a mai fiatalok találják magukat.

Magaviselete miatt elbocsátották, és nem is akart maradni a seregben, viszont szeretett volna utazni és kutatni.  Ezért 1883-ban Marokkóba ment földrajzi felfedezőként, a még nem nagyon feltérképezett francia gyarmatok, az Atlasz-hegység és a Szahara felé. Igazán bátor és kalandvágyó ember volt, mindezt inkognitóban, zsidónak öltözve egy rabbi mellett tette meg. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás. Marokkó és Algéria déli részein többnyire önállóan, egymástól elszigetelten éltek a törzsek, de a francia katonaság is jelen volt, ezért is volt veszélyes az útja, melynek során nemcsak precíz feljegyzéseket írt az országról és a szokásokról, hanem találkozott élő hitű muszlimokkal.

Charles testvér tehát nemcsak hegyeket és sivatagi folyókat fedezett fel, hanem bármely körülmény között naponta ötször imádkozó, és Istenre hagyatkozó muszlimokat is.

Az élő hitet tapasztalta meg a muszlimok között, és így elkezdte keresni Istent. Beleásta magát a muszlim kultúrába, még arabul is tanult. Ezáltal meg tudta érinteni a Szahara és az egész közel-keleti világ, ami aztán lelki útválasztásánál döntő lesz. Ez a mozzanat nekem azt tanítja, hogy ahhoz, hogy új világokat, más embereket, más kultúrákat, vagy éppen más vallásokat ismerjünk meg, el kell mennünk a hazánkból.

Egy ilyen út ma is gyakran fölkavarja a fiatalok lelkét annyira, hogy esetleg elkezdenek komolyabban keresni, akár a hit útján. Ezért mindig örülni kell és támogatni, hogy a fiatal járja a maga útját úgy – és ezt sokan meg is teszik –, hogy fedezzen föl más értékeket, mert nagy eséllyel az Isten azokon keresztül megszólítja az embert. De biztos, hogy ehhez ki kell mozdulnunk a megszokott körülmények közül.

Visszatérve Foucauld-ra, mit hozott neki ez a „kimozdulás”, mi a jelentősége a marokkóiakkal és algériaiakkal való találkozásának?

Ő nem akart muszlim hitű lenni, viszont a mélyebb hit vonzotta. Nos, 1886-ban visszatért Párizsba, ahol az unokanővére, Marie elkezdett komolyabban beszélni neki a kereszténységről, aztán elküldte Huvelin atyához, aki jó hírben álló szónok és pap volt. Elment a paphoz, hogy valamiféle hitoktatásra jelentkezzen, de a pap rövidre fogta: azt kérte, térdeljen le és gyónjon meg. (Ezen a helyen aztán egy kis emlékhely épült.) Nos, itt elkezdődött egy kegyelmi időszak. A gyónáson és áldozáson keresztül megtapasztalta Isten megbocsátó szeretetét, és elindult a hit mélyebb útján. Később úgy fogalmazott, hogy ezzel a megtérésével az a hivatása is megszületett, hogy egészen Istennek akarjon élni.

Az övé tehát egy klasszikus értelemben vett nagy megtérés. Ma is létezik az ilyen, de más a társadalmi körülmény. Ma talán nehezebb ennek így megtörténnie, mert még szekularizáltabb a világ, mint akkor.

Ezután Huvelin abbét kérte meg, hogy segítse őt abban, hogy hogyan tudná vágyát megvalósítani, és a szerzetesség felé fordult. Az egyik legszigorúbb rendet, a trappistákat választotta, mert szerette volna Jézus názáreti életét követni. Azt az időszakot, azt a harminc évet, amiről nem sokat tudunk, mikor Jézus egyszerű mindennapi körülmények között Názáretben Máriával és Józseffel egy családban élt, növekedett, felnőtt, felnőtté vált.

Charles 1890-ben először Dél-Franciaországban, a Havas Boldogasszony kolostorban élt. Bár itt is keményen dolgozott, néhány hónap után kérte, hogy még puritánabb helyre kerülhessen, így Akbès-be, egy szíriai kolostorba küldték. Ott is a názáreti mindennapi életet kereste, és a szigorúbb körülmények miatt bizonyos fokig meg is találta, néhány évig boldog volt ebben. Mígnem egy nap elküldték egy muszlim családhoz, hogy virrasszon és imádkozzon a haldokló édesapa felett. Belépett az egyszerű kunyhóba, és meglepte, amit talált: roppant szegény család lakott itt, nem volt ágy, a férfi a földön feküdt. Próbált velük lenni, és mélyen megérintette, hogy a kolostorban még így is nagyobb biztonságban él, mint egy helyi egyszerű család. Ez az élmény indította el benne felismerést, hogy saját útra kell térnie. Így aztán 1897-ben, hét év trappista szerzetesség után kérte a felmentését a rendből, nem tett örökfogadalmat, és elindult a Szentföldre. Mint korábban, most is felfedező útra indult, mint egy mai fiatal, csak a motivációja már más volt. Kereste a názáreti hétköznapiságot, amit leginkább Názáretben remélt megtalálni. Elindult Jézus lába nyomán.

Szó szerint Jézus után elment Názáretbe, ami akkoriban egy nagyon lepusztult kisváros volt. Azóta járhattam ott, nagyon szép hely. Különös hely annak tudatában, hogy ott élt Jézus és maga Foucauld atya is. Ő úgymond vándorremeteként jelent meg a városban. Ettől kezdve egy erős elszegényedés indult el az életében.

Nem volt már ekkor is elég nincstelen?

Nem mondhatjuk, hogy teljesen szegény lett volna, hisz ő egy nemesember volt, akit a családja mindig támogatott anyagilag távolról. Ha szüksége volt valamire, levelet írt és kapott pénzt, de lehetőleg nem támaszkodott erre. Viszont próbált egészen névtelenül élni Názáretben, mi több, idegenként. A gyerekek meg is kövezték, leköpték idegen kinézete miatt, igazából nem tudott beilleszkedni. Miután több rendháznál kopogtatott szállásért, munkáért, végül a klarisszáknál lakhatott egy egyszerű szerszámosviskóban, és kifutófiú, mindenes lett náluk. Három évet élt itt. Két dolog bontakozott ki itt Názáretben: a hétköznapi élet szentsége és a szentségimádás központi szerepe. Neki ez egy mennyország volt, mert a kis viskóban teljesen egyedül lehetett, sok ideje volt imádkozni ott is és a templomban is.

Itt indult el az életében a rendszeres szentségimádás, ami aztán döntő lett számára személyesen, és a lelkiségét élőkre ez ma is jellemző. Tudtán kívül elindított egy olyan gyakorlatot, ami a XX. századra egészen kitágult az egyházban.

A XIX. században a szentségimádás nem volt olyan elterjedt az egyházban? Vagy csak a szerzetesek gyakorolták?

Sokkal ritkább és ünnepélyesebb volt, nem volt rá hétköznapi lehetőség. Még a kolostorokban sem, csak néha, pl. Úrnapján, ünnepélyes keretek között, nagy vonulásokkal, füstöléssel, nagyon látványosan helyezték ki az Oltáriszentséget. Még a Vatikáni Zsinat előtt vagyunk, és akkor nem volt jellemző, hogy egy templomban mindig nyitva legyen az ajtó a hívek előtt. Károly testvér a klarisszáknál – akik egy zárdában, egy zárt női kolostorban éltek – találkozhatott az Eucharisztiával, módja volt hosszasan adorációt végezni, ahogy a nővérek is. Dolgozott a ház körül, és néha el-eljutott Jeruzsálembe, jobbára szamárháton, mikor postát vagy bármi mást kellett elvinni. Ott találkozott az apátnővel, akivel többször is elbeszélgetett. A klarissza apátnő fölismerte benne a tehetséges embert, aki egyszerű életformát választott, de sokkal többre hivatott.

Itt megint húznék egy párhuzamot azzal, hogy mennyire fontos volna a fiatalok segítésében az, hogy legyen mentoruk, aki kívülről látja, felismeri az olyan értékeket, amit ők magukban nem látnak, vagy észrevegye a lehetőségeit.

Foucauld nem volt jó tanuló se az iskoláiban, se a katonaakadémián, se később a teológiai tanulmányokban. De nem is akart pap lenni, már a trappistáknál sem, mert úgy érezte, erre nem méltó. A jeruzsálemi apátnő viszont javasolta, hogy legyen pap, mert akkor „legalább eggyel több mise lenne a világon naponta”. Ez a mondat indította el a papság irányba, még ha a jogi forma megtalálása aztán nem is volt egyszerű. Mindenekelőtt kellett a papi hivatásához, hogy valaki kívülről ezt meg merje neki megmondani. Milyen jó, ha néha – nem mindig, mindenáron, de a jó pillanatban – egy mentor, egy idősebb ember a fiatalnak meri azt mondani: „Látom benned, hogy belőled jó, ilyen vagy olyan szakember lenne”. A másikba vetett bizalom és hit lendületet, szárnyakat tud adni. Néha ennyi elég.

Ez nagyon fontos, erre lenne sokszor szükség a hivatást kereső fiatalok számára, a főnököktől a beosztottak irányába, csoportvezetőktől a csoport tagjainak… Nem is csak a fiatalok, hanem mindenki felé, sőt kölcsönösen egymás iránt, de különösen a hivatáskereső fiatalok számára.

Charles de Foucauld-nak tehát sikerült minden vizsga, és pappá szentelték?

Ekkor már nem volt trappista, de a rend segítségével Rómában tanulhatott teológiát, ami akkor latinul zajlott. Valamelyest tudott már latinul, de azért ez nem volt könnyű munka. Végül sikerült, és 1901-ben, Franciaország déli csücskében Viviers-ben egyházmegyés pappá szentelték. Kérésére a helyi püspöktől speciális státuszú misszionáriusként elmehetett Algériába.

Ez azért is volt lehetséges, mert ott volt már Ghardaïa központtal egy, az egész algériai Szaharára kiterjedő egyházmegye. Ő Béni-Abbès-be került, mondván, hogy a francia katonáknak szüksége van katolikus papra a katonai álláspontokon. Így Foucauld élete utolsó 16 évét Algériában töltötte, hol Tamanrassetben, hol Béni-Abbès-ben és közben ment a muszlim karavánokkal, tevén…

Ezek hosszú, kemény utak és egy nagyon megterhelő életmód volt. Közben ő sokat tépelődött azon, hogy hol maradjon inkább. Szeretett volna megállapodni, mondjuk Béni-Abbès-ben, de az elindult kapcsolatok, tuareg nyelvészeti munkái stb. okán Tamanrassetbe is utaznia kellett. Éveket töltött felváltva egyik, majd a másik helyen. Mindig vágyott testvérekre, és írt is néhány szabályt, de ez inkább illúzió volt, mint vágy, hisz szertelen és nagyon kemény életet élt. Fontos volt számára, hogy azáltal, hogy misézik, odavigye az Eucharisztiát.

Számomra döbbenetes prófétai cselekedet, hogy a sivatagban, a muszlim világban vitte magával az Eucharisztiát imádni. Végtelenül hétköznapi módon élt, azt élte meg, ami adódott, miközben rendszeresen imádkozott: zsolozsmázott, szentségimádást tartott vagy rózsafüzért imádkozott. Sokszor elaludt közben, ahogy írja. Ha kopogtattak és koldulni, segítségért vagy bármiért jöttek, akkor „folytatta az imádságot” a betérő emberekkel, bennük szolgálva Krisztust.

Ez is nagyon jellemző a lelkiségben, pláne a Kistestvéreknél (megj.: Jézus Kistestvérei Férfi / Női Szerzetes Közösség), hogy ha kopognak, akkor lépnek és mennek. Igaz, ez ma már szabályozottabb, de rögtön segítenek vagy odamennek ahhoz, aki kéri. Illetve ennek a fordítottja is működik – a nővéreknél ez tipikus –, hogy imában viszik oda az Úr Jézus elé azokat az embereket, betegeket, szenvedőket, akikkel a nap folyamán találkoztak. Tehát a találkozásokat az imádságban folytatják. Az volt a lényeg számára – ez fejeződött ki a vándorló életmódban is –, hogy jelen legyen a többiek számára, ott, ahol ők élnek.

Abban a kultúrában, abban a vallásban, azokkal az igényekkel, amik ott vannak. Nem alapított intézményeket, csak egyszerűen segített nekik. A franciaországi kapcsolatai révén is próbált beszerezni nekik ezt-azt, például varróeszközöket hozott az asszonyoknak.

Ő egy nyelvészeti munkát végzett ott a semmi közepén, éspedig olyan igényességgel, ami rendkívüli. Jóformán senkit nem térített meg, talán egy gyereket keresztelt meg, de nem is ez volt a célja. Így sokkal jobban tudta – úgy mondta – a jóság evangelizációját élni a barátság által. Tudták róla, hogy keresztény, de ő nem erőltette ezt senkire, és rá sem erőltették az iszlám vallást. Persze nagyon tisztelte azt, megismerte, olvasta a Koránt. Ez ma is benne van a lelkiségükben. A nővérek napi imájában van egy kötött ima, amelyben a muszlim hívőkért is imádkoznak.

Úgy gondolom, Charles de Foucauld az egyik, aki korunk keresztényének új fizionómiáját alakította. Ezt helytálló lehet így kimondani?

Yves Congar domonkos teológus úgy fogalmazott, hogy a XX. század elején föltűnt két világítótorony: Charles de Foucauld és Kis Szent Teréz. Kis Szent Teréz 1897-ben halt meg, Foucauld akkor kezdte misszióját. Nem ismerték egymást. Teréz ugyanezt a lelkiséget megélte a kolostorban Lisieux-ben, írt egy, illetve több csodálatos könyvet az ő belső útjáról, és a kis úttal – ma így nevezzük – ugyanezt a szentséget élte elénk. Foucauld is ezt a lelkiséget élte, pedig nem ismerték egymást. Mint az utólag beigazolódott, ők ketten egy olyan utat nyitottak meg a XX. században, amellyel a hétköznapi életet is a szentség útjává lehet tenni.

 

Forrás és fotó: ujvarosonline.hu

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41