Védőnőként dolgozott, szeretett táncolni, társaságba járni. A Szentlélek szeminárium megváltoztatta az életét. Feladata most a rendi hivatásgondozás.
„Esztergomban, keresztény családba születtem, két öcsém van. Egy kétgenerációs nagy családi házban nőttem fel. Ahogy fiatal anyukámé, úgy voltam a nagyszüleimé is, akiktől a keresztény értékeket tanultam. Édesapám kiskoromban hunyt el, nem ismertem őt” – emlékszik gyermekkorára a nővér.
Iskoláit Esztergomban végezte, majd a SOTE védőnői szakára került, ahol megtalálta a hivatását. Munka mellett kezdte el az Esztergomi Hittudományi Főiskolát, amit rendbe lépése után fejezett be.
„Sosem gondoltam arra, hogy szerzetes nővér leszek. Az elképzelésemben családos hivatás, sok gyerek, nagy család, szerető férj állt. Ahogy teltek az évek, azt tapasztaltam, hogy toporgok, valami hiányzik az életemből, nem találom a helyem. Isten dolgaiban voltam otthon, de nagyon szerettem az életet, nagyvilági lány voltam, aki szeret zumbázni, színes és harsány.
A lelkiatyám egyszer azt tanácsolta, keressem fel a ferences szegénygondozó nővéreket, menjek el hozzájuk beszélgetni. A Szentlélek szeminárium éppen akkor indult a nővéreknél, és jelentkeztem. Az atya, aki a szemináriumot tartotta, ezzel a mondattal indított: Ez egy életmegújító lelkigyakorlat! Persze akkor még nem hittem ebben, de valóban az életemet változtatta meg az a mozzanat, ahogy a Szentlélekre bíztam magam. Határozott irányt kapott az életem, fontossá vált a mindennapi Szentírással való elmélkedés, a szentségimádás és a közösség.
Kellett egy kis idő, mire szabaddá tudtam válni arra, hogy Istent is megkérdezzem, mit is gondol az életem alakulásáról, Ő hogy látja a jövőmet, mi az, amit bennem megálmodott. Egy személyesen kísért lelkigyakorlaton tapasztaltam meg intenzíven Istennek azt a mindent elsöprő szeretetét, amelyet egész életemben kerestem, ami hiányzott az életemből.
Amikor vége lett a lelkigyakorlatnak, nem ugyanaz az ember voltam, aki előtte. Hittem és a mai napig hiszek Istennek azon ígéreteiben, hogy betölti és teljesíti szívünk igazi vágyait, mert azok egyeznek az Ő ránk vonatkozó vágyaival. Nem volt kérdés számomra, hogy Isten hova hív.
A ferences lelkiség egész fiatalon megfogott: meglátni mindenben a teremtő Istent, csodálni és magasztalni Őt, a közösségi élet, ferences nagy család, az Eucharisztia központúság, az emberek szolgálata, Szűz Mária példája. Ezek csírája ott volt már bennem. Mégis nehéz volt elfogadnom, hogy Isten engem akar, mikor annyival jobb, és alkalmasabb embereket találhatna.
Édesanyámnak mondtam el először a döntésem. Kisírt szemekkel mondta: „Azt tedd, ami boldoggá tesz, igyekszem elfogadni!” Nagyon hálás vagyok ezért a mondatáért, sok erőt adott. Akkor tudtam, hogy még semmit nem ért ebből, és hogy talán nem hiszi, hogy ez lesz, ami valóban boldoggá tesz. Később az örökfogadalmamon tapasztalta talán a legtöbbet ebből a boldogságból.
A környezetem sem örült a döntésemnek, nagyon meglepődtek, és sokan győzködtek, térjek jobb belátásra. Erős volt a hívás és a vágy bennem, Istennel élni, továbbadni az Ő szeretetét!”
2014. szeptember 14-én, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén lépett be a rendbe és kapta meg Árpád- házi Szent Kinga nevét. Ketten kezdték meg a jelölt időt.
„Ezt az évet mind a három házunkban - Siófok, Esztergom, Szécsény - felváltva töltöttem. A jelöltség alatt ismerkedünk rendünk tagjaival és a különböző szolgálatokkal. Ezt követi a noviciátus, egy csendes, zárt év, ami lehetőséget ad az Istenben való meggyökerezésre, a Vele való kapcsolat mélyítésére, és a szerzetesi élet fortélyainak elsajátítására. A noviciátusi időt Esztergomban töltöttem, ami a legszebb évem volt rendi életemben.”
2020-ban tett örökfogadalmat. Örökfogadalmi mottója: Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért, (Jn 15,13) …ha hiszel meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11,40). Idén januártól Esztergomban szolgál, ami házi gondozást, hitoktatást jelent az EMMI Esztergomi Gyermekotthonában.
„Részt veszünk a cigánypasztorációban is. A marista testvérek által fenntartott Mi Házunk tanodába járunk korrepetálni, imaközösségeket, lelkinapokat és lelkigyakorlatokat szervezünk, nyáron sokféle táborban vállalunk lelki szolgálatot. Ezek nagyrészében sosem vagyok egyedül, mellettem áll a közösségem.
Renden belüli feladatom a hivatásgondozás. Idén létrehoztunk egy missziót Mátraverebély-Szentkúton a ferences testvérekkel együttműködve, melyben koordinátori szerepem van, és tanácsosként együtt gondolkodunk közösségünk alakulásáról, rendünk jövőjéről.
Egy mély találkozás is eszembe jut egy végstádiumú rákos beteggel, a Betánia Idősotthonunkban. Sokat beszélgettem vele a szenvedésről és annak felajánlásáról. Mélyen hívő ember volt és élete utolsó napjaiban ott lehettem vele. Tehetetlenül térdeltem mellette, szó nélkül sírtam vele együtt. Ebben az elviselhetetlen szenvedésében láttam meg Krisztust, ahogy benne, vele együtt szenved. Ha ilyenkor kérdezzük, hogy most hol van az Isten? Ott van, velünk együtt szenved!
Egy másik maradandó élményem a Lánynevelő intézetben volt. A házasság hetében meghívtam egy nyolc gyermekes, keresztény házaspárt, hogy tegyenek tanúságot az életükről. Az intézetben élő kiskorú lányok sok sebet hordoznak, sokszor találkoztak az élet sötét oldalával. Nagyon megérintette őket ez a hiteles találkozás. Hónapok múlva mikor azt a kérdést tettem fel nekik, hogy érték-e a házasság, egyöntetűen nem-mel válaszoltak. Mégis volt közöttük egy lány, akinek eszébe jutott ez a házaspár.
Bár mind megegyeztek abban, hogy személyesen az otthoni környezetben nem tapasztalták, hogy a házasság bármilyen értéket hordozna, látva ezt a családot és az életüket, végül mégis értékként és szentségként határozták meg a házasságot.”
Kérdésemre a nővér ezt üzeni a fiataloknak: Ne éljetek félelemben, hanem bízzátok életeteket Krisztusra, mert Ő az, aki teljesen betölti a szívetek vágyát!
Rózsásné Kubányi Andrea
Az interjú a Keresztény élet folyóiratban jelent meg.