Lúzerség vagy szabadság?

Alázat újratöltve, avagy a teljes belső szabadság útja, mely tartósan megmaradó békéhez és derűhöz vezet- Baán Izsák bencés perjel írása a Szív jezsuita magazinban.

 

Az alázat valósága több oldalról is megközelíthető, nem véletlen hát, hogy napjainkban sokak számára dilemmát okoz ez a keresztény hagyomány által hangsúlyozott tulajdonság. Érdemes megvizsgálnunk a témában a korai szerzetes atyák tanítását, amelyből a teljes belső szabadság útja rajzolódik ki előttünk, mely tartósan megmaradó békéhez és derűhöz vezet.

Néhány évvel ezelőtt fiataloknak tar­tottam lelkinapot, s alapvető erények­ről, szerzetesi értékekről kértek tőlem elmélkedéseket, interaktív foglalko­zásokat. Az egyik téma az alázatos­ság volt. Az alkalom elején megkér­tem a diákokat, hogy nagyon őszintén magukba nézve, csukott szemmel te­gyék fel a kezüket azok, akik úgy ér­zik, hogy szívesen növekednének az alázatban, akik számára vonzó hívó­szó az alázatosság. A társaságnak több mint a fele nem jelentkezett. Számolva azzal, hogy a jelentkezők egy részét is csak a megfelelési kényszer mozgatta, az eredmény elég lesújtó volt. Ekkor – mivel szerettem volna megérteni, miért nem lelkesednek – megkértem őket, hogy egy papírdarabra írjanak le olyan szavakat, amelyek az aláza­tossághoz kapcsolódnak a fejükben. A „jámborok” papírlapjain szerepelt az életszentség, a szelídség, legtöbben a szerénységre asszociáltak, ugyan­akkor feltűntek olyan szavak is, mint a képmutatás, az álszentség, a lúzer­ség, valaki pedig egészen odáig ment, hogy leírta a „nyomiság” szót. Azon túl, hogy azt gondoltam, innen szép nyerni, rá kellett döbbennem, hogy a spiritualitáshoz, valláshoz kötődő szavaink milyen gyorsan kiüresed­nek, mennyire nehéz róluk beszélni, ha jelentésük egy-két nemzedék alatt teljesen más tartalmat nyert.

S talán nem csak a fiatalok vannak bajban az alázattal. A mindennap­jainkat átszövő, egyházi berkekben is felbukkanó pozitív pszichológiai szemlélet hangsúlyozza az önérté­kelés, az önbecsülés, a határok, a he­lyes önszeretet fontosságát. Magun­kat másoknál kevesebbre tartani, mások kedvéért feladni a határain­kat, vagy mentálos szakzsargonnal élve „alámenni a másiknak” – ami­re egy kicsit a magyar alázat szó is asszociál – olyan magatartásformák, amelyeket lehet, hogy a múlt száza­di vagy korábbi spirituális irodalom mesterei ajánlottak a szentségre tö­rekvő lelkeknek, manapság azonban egy magára valamit is adó lelkive­zető az egészséges spiritualitás aka­dályainak tartja őket. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy klasszikus lelki írók közül többen az alázatban való növekedés legkiválóbb eszkö­zének a megaláztatások elviselését vagy akár tudatos keresését tartot­ták, akkor még inkább érezzük az alázat ilyetén értelmezésének „poli­tikai inkorrektségét” egy olyan kor­ban, amikor a megaláztatást min­denképp a visszaéléssel, az abúzussal kötjük össze.

Adott tehát az alázatosság dilemmá­ja: Az egyik oldalon ott van a Szent­írás és a keresztény hagyomány taní­tása, melyben az alázatosság a nagyon fontos alapértékek, alapmagatartások sorában szerepel. A zsoltáros szerint „az Úr az alázatosakat tanítja meg az ő útjaira” (Zsolt 25,9), Isten Mária alázatosságára tekintett le (Lk 1,48), Jézus pedig arra buzdít, hogy tanul­junk tőle, mert szelíd és alázatos szí­vű (Mt 11,29). A másik oldalon pe­dig ott van a kultúra, amelyben élünk, a (közösségi) média világa, ahol az erő, a hírnév, a dicsőség, a másik fölé kerülés az abszolút érték, s ott vannak általános pszichológiai alapmeggyő­ződéseink, melyek fényében önma­gunk lebecsülése, a védtelenség, ki­szolgáltatottság, megaláztatás a valódi élet és boldogság útjában álló, kerü­lendő helyzetek.

Hogyan oldható fel ez a dilem­ma? Mi lenne, ha a keresztény ha­gyomány gazdag tárházából a korai szerzetes atyák nyomában járva az alázatosságnak egy olyan vonását domborítanánk ki, ha olyan oldal­ról közelítenénk hozzá, amely mind­annyiunk számára ma is vonzó lehet? Eszerint az alázat a teljes belső szabadság útja, mely tartósan megmaradó békéhez és derűhöz vezet.

Ahhoz, hogy az alázatnak ezt az arcát felfedezzük, érdemes a szerzetes atyák tanításának tükrében ennek az útnak néhány szakaszát vagy mérföldkövét közelebbről szemügyre venni.

Az alázatosság tanulásának egyik első lépése, hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz. Kutatások által igazolt alapvető emberi magatartás, hogy egy idegen emberrel való talál­kozás alkalmával az illető neme, kora, öltözete és fellépése alapján tudattala­nul is meghatározzuk, hogy egy kép­zeletbeli társadalmi skálán alattunk vagy fölöttünk helyezkedik-e el, s ösz­tönösen eszerint viselkedünk vele. Abból, hogy magunkat szüntelenül másokhoz mérjük, hasonlítjuk, na­gyon sok negatív érzelem, frusztráció, irigység, kisebbségi érzés vagy épp hi­úság, fölényesség és gőg származik. Az alázat ebben az összefüggésben a méricskélés, a másokra vonatkozó kérdés elengedése, amiből nyugalom származik. Az egyik szerzetes atya mondása szerint „ha az ember nem mondja szívében: »Én és az Isten va­gyunk egyedül a világon«, nem lesz megnyugvása”. A megnyugvás pedig abból ered, hogy

saját értékességem kizárólagos forrása maga Isten, aki teremtett, szeret és megtart engem, s így akár azt is el tudom fogadni, viselni, hogy egy adott helyzetben mások mögé, alá sorolódom,

mert mindez nem kezdi ki a bizton­ságomat.

A második tantárgy a szabadság­ra vezető alázatosság iskolájában a mások véleményétől való függet­lenség. Nagyon gyakran esünk abba a csapdába, hogy magunkat mások szemével nézzük, hogy belső egyen­súlyunk nagyban függ attól, mit gon­dolnak rólunk. Elbízzuk magunkat a dicsérettől, vagy összeomlunk, ha „szégyenszemre” kritikával illetnek minket. Egy szerzetesi történet sze­rint az üdvösségre vezető utat kereső tanítványnak a mester ezt mondta: „Menj a sírokhoz, és gyalázd a halot­takat!” A testvér elment, és szitkokat meg köveket zúdított rájuk. Vissza­tértekor aztán elmondta ezt a mes­ternek, ő pedig így szólt: „Semmit sem mondtak neked?” Azt válaszol­ta: „Semmit sem.” A mester így foly­tatta: „Menj holnap vissza, és dicsérd őket!” Erre elment a testvér, dicsér­te őket, és azt mondta: „Ti aposto­lok, szentek és igazak!” Visszatért az mesterhez, és azt mondta: „Dicsér­tem őket.” Ő így szólt hozzá: „Sem­mit sem válaszoltak neked?” A test­vér azt mondta: „Semmit sem.” Erre azt mondta neki a mester „Ha üd­vözülni akarsz, legyél halott! Sem az emberek becsmérlésével, sem di­csőítésükkel ne törődj, pontosan úgy, mint a halottak! Így üdvözülhetsz.” A külső tekintetektől való szabadság tehát mentesít a megfelelési kény­szertől, s az önismeretben és isten­kapcsolatban gyökerező biztonságot és szabadságot ajándékozza.

A harmadik megfontolandó ta­nács, elsajátítandó magatartás a felszabadító alázat terén az állan­dó készség az újrakezdésre. 

Egyszer egy szerzetest megkérdeztek, mit csinálnak egész nap a kolostorban, ő pedig így válaszolt: „Elesünk és felállunk, elesünk és felállunk, újra elesünk, és újra felállunk.” A szabadságra vezető alázat mondata ez, amely akár egy régóta házas ember szájából is elhangozhatna, amikor azt kérdezik tőle, mi történt az elmúlt évtizedekben a házasságá­ban. Míg az előző két témában az alá­zat az emberekkel való kapcsolat, az alá-fölé rendeltség, a tőlük jövő pozi­tív vagy negatív vélemény adta hamis biztonságból vezet nagyobb szabad­ságra, itt a megtett utunk, biztosnak hitt tapasztalataink és frusztráció­ink fogságából jelent kiutat. Remete Szent Antal tanácsolta a szerzetese­inek, hogy mindennap úgy álljanak oda az imádsághoz, mintha az első nap lenne a kolostorban. Ez egyrészt segít elkerülni az „én már elértem valamit”, „én már letettem valamit az asztalra” illúzióját, másrészt meg­óv a sikertelenségekkel kapcsolatos düh és frusztráció árnyától, az „én tudom, hogy úgyse fog sikerülni” duzzogás formájában kísértő gőgjé­től. Aki kész naponta újrakezdeni, az szabad eddigi sikereitől, de a ku­darcok sem kötik gúzsba. Tudatá­ban van annak, hogy ő maga sokkal több, mint a cselekedetei, s ez alap­ján szabadon tud viszonyulni erős­ségeihez és gyengeségeihez is. Gázai Szent Dórotheosz ezért az alázatos emberre a tengerben hosszú távon úszó ember képét alkalmazza: Ha az úszó dacolni akar a hullámok­kal, és szembeszáll velük, azok vis­szadobják, és hamar kifárad, nem jut el a céljához. De ha nagy levegőt véve kész újra meg újra lemerülni, és a mélyben kivárni, hogy a hullám elvonuljon fölötte, akkor partot ér.

Az alázat ebben a megközelítés­ben szorosan kapcsolódik a humor­hoz (az alázatot jelentő latin humi­litas szó egyébként azonos gyökből származik), amennyiben önmagunk nem túlságosan komolyan vétele segít megőrizni a belső szabadságot a ne­héz helyzetekben. A sivatagi Mózes atyát fel akarta keresni a kormány­zó. Találkozott vele az úton, és Mó­zes atya kunyhója felől érdeklődött tőle. Mózes pedig azt mondta neki: „Mit akartok tőle, hisz bolond az!” Néri Szent Fülöpnek is az volt a vé­leménye, hogy jobb bolondnak lát­szani, mint szentnek, mert egyrészt kevésbé megterhelő, másrészt sokkal szórakoztatóbb. Gyökössy Bandi bá­csi szerint pedig „boldogok, akik ne­vetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak”. Mi mást céloznának meg ezek a mondatok, mint az alázatnak a belső szabadság­ra vezető jellegét?

Lehetne még folytatni, de talán már ennyi is elég az írás elején felvetett di­lemma feloldására. A korai szerzetes­ség világából felidézett tanítás fényé­ben az alázatosság nem más, mint az önmagunktól való radikális szabad­ságra, az énközpontúság helyett az istenközpontúságra való törekvés. A képesség arra, hogy jelen legyünk a becsvágy vagy hatalomvágy béklyó­itól szabadon. Olyan helyes önérté­kelés, amely nem alapoz semmi mu­landó és törékeny dologra, kizárólag az örökkévalókra. Az alázat ebben a fénytörésben a személyes kapcsoló­dásra való képesség, az önzéstől men­tes, tiszta szeretet, amely képes közel menni a másikhoz, s belső szabadsá­gában azt is el tudja viselni, hogy a kö­zelségben megsebződik, mert tudja, hogy akkor is megtartja valami más, valami nagyobb. Erre az alázatra ma is érdemes törekedni.

 

Forrás és fotó: jezsuitakiado.hu
 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Stomfai Zsófia

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás – projekt koordinátor
Formanek Tamás – szociális intézményi tanácsadó
Dobszay Benedek OFM - EM szakmai vezető
dr. Kele Mária – EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia – EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Füle Gábor – zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia –  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia – zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János – tanácsadó

 

Az MSZKI tevékenységeinek támogatására adományozott pénzbeli segítséget hálás köszönettel fogadjuk.

Az adományt az MSZKI 10700598-71004781-51100005 számú, CIB Bank Zrt. pénzintézetnél vezetett számlájára tudják utalni. (SWIFT: CIBHHUHB , IBAN: HU72 1070 0598 7100 4781 5110 0005)

A közlemény rovatban kérjük, tüntesse fel, hogy az MSZKI mely tevékenységét szeretné támogatni. (MSZKI munkája, Emberi Méltóság Stratégia, Zarándoktábor, Történeti kutatás, Szociális ellátás koordinációja)

Tájékoztatjuk, hogy az MSZKI nem minősül közhasznú szervezetnek, és az adományról belső egyházjogi személyként tudunk igazolást kiállítani.

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Zsódi Viktor SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41