Interjú Mészáros Levente testvérrel

Budapest
Fiatalos lelkülettel az idősek szolgálatában – beszélgetés Mészáros Levente testvérrel, a világpolgárból lett szerzetessel.

 

Levente testvér 1979. október 8-án született Makón. Kalandos életútja a hódmezővásárhelyi Gregus Máté Mezőgazdasági Szakközépiskolában kezdődött, amikor három hónapos szakmai gyakorlatra Hollandiába utazott. Az érettségi után a gödöllői Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán szerzett diplomát 2004-ben. Agrárközgazdászként a környezetvédelem, és az ún. „zöld energia” termelés biztosításának lehetősége egyaránt érdekelte. Még egyetemi tanulmányai alatt kezdett el dolgozni. 2006-tól már az országhatáron túlra, Írországba, majd a nyelvtanulás és kalandvágy okán a távoli Ausztráliába vezetett az útja. Innen ismét Írország, aztán Anglia kertészeteiben, majd 2010-től két évig Új-Zélandon egy magánkertészetben dolgozott. Ma örökfogadalmas szerzetesként él a Budai Ferences Rendházban és az idős atyák gondozásában, ápolásában vesz részt.

Szokásosnak, papírforma szerintinek egyáltalán nem nevezhető eddigi életutad. Világutazóból, világpolgárból lett szerzetes vagy. Nagyon érdekelne, hogy ekkora utat néhány év leforgása alatt hogy lehet bejárni?

Világra nyitott, sok minden iránt érdeklődő embernek tartottam és tartom magam ma is. Már tizenéves koromban foglalkoztatott a környezetvédelem és az emberiség jövője, hiszen akkor is és ma is úgy gondolom, csak tiszta és rendezett környezetben tud ez a társadalom fennmaradni, fizikailag és szellemileg továbbfejlődni. Azóta is próbálom az emberek tekintetét a szépre, a nemesre, az egymással való törődésre, a szeretetre irányítani. Ehhez sok tapasztalatot gyűjtöttem azokban az országokban amerre munka, vagy tanulás okán jártam. Ifjúkoromban a római katolikus hithez való kötődésem laza szálait a más vallások, felekezetek iránti érdeklődés és megismerés vágya rendre elszakította. Mégis, bizonyosságát adva Szent János szavainak, miszerint: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16), épp akkor, amikor Új-Zélandon az anglikán egyház istentiszteletein vettem részt, „talált rám” az Isten, és juttatta el hozzám teljesen egyértelmű hívó szavát a szerzetesi hivatásra.

Mielőtt a hívó szóról beszélnénk, kérlek, oszd meg velünk mi volt a konkrét ok, ami miatt agrárközgazdászként szűknek bizonyult az ország és arra késztetett, hogy átlépd a határait? Új technológiák, különleges növénykultúra, éghajlat, más emberek megismerésének igénye?

Ennél sajnos sokkal kézenfekvőbb a magyarázat arra, hogy miért is hagytam el hazánkat. Ahhoz, hogy egy fiatal tudjon valamit kezdeni az életével, előrébb tudjon lépni, ki tudjon repülni a családi fészekből, és mindezt lehetőleg ne a családi kassza erős megterhelésével tegye, saját pénz kell. Autót, lakást vásároltam, persze hitelre. Én is belekerültem egy hitel-spirálba, amikor már jóformán a törlesztő részletekre kerestem, döntenem kellett, elhagytam az itthoni céget, ahol vezető beosztásban dolgoztam. Akkoriban (2006) nagyon sokan jutottunk arra az elhatározásra, hogy jobb kereseti lehetőségekkel kecsegtető külföldi cégeknél helyezkedjünk el. Így kerültem ki Írországba, ahol másfél év alatt visszafizettem a tartozásom és még annyi pénzem maradt, hogy ki tudjak repülni álmaim országába, Ausztráliába.

Egy számunkra egzotikusnak mondható országban szólított meg Isten. Kereső életutad ezen szakaszára igaznak tűnik a mondás, mi szerint: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Így vagy ezzel Te is?

Igen, így gondolom én is, hiszen Új-Zélandon, ahol az anglikán vallást gyakorolva nagyon jól éltem és jól éreztem magam, mégis erősödött bennem az érzés, hogy jó lenne már megállapodnom, családot alapítani, mert mégsem élhetem le az életemet „világcsavargóként”. Ezt követte egy máig megmagyarázhatatlan – meggyőződésem szerint isteni sugallatra bekövetkezett – villámcsapásként ért felismerés, melyet hangként is érzékeltem: „Legyél szerzetes!” Hirtelen nem tudtam mit kezdeni sem az érzéssel, sem a szavakkal, ezért elhatároztam, hogy elindulok egy, az eddigi életemtől eltérő zarándokúton, egy olyan úton, ahol csak ketten leszünk: Isten és én, Akit mindaddig fogok faggatni, amíg választ nem kapok az életem kimenetelére vonatkozó bizonytalanságaimra, és a bennem eddig megválaszolatlanul maradt kérdésekre. Elhatároztam hát, hogy hosszú szabadságot veszek ki és elutazom Spanyolországba. Végigjárom a Szent Jakab-utat, az El-Caminot. Elmegyek Santiago de Compostellába, és valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy Szent Jakab sírjánál biztos válasz vár rám.

Felkészültél az útra? Edzettél, vagy csak egyszerűen belevágtál?

Belevágtam! Hajszolt a válaszkeresés, vágytam egy lelki „tisztítókúrára”. Munkaadóimtól két hónapos, hosszú szabadságot kértem és nagyon rövid idő leforgása alatt a szüleimnél tett látogatást követően a közel 800 km hosszú Szent Jakab úton túrafelszerelésben róttam a kilométereket.

Erről a zarándokútról fontos tudni, hogy úton lévőként több választási lehetőségünk van. Lehetünk teljesen egyedül, választhatunk beszélgetőtársat, társakat, itt mindig van, aki meghallgat és olyan is, akit meghallgathatunk. Én mindkettőt kipróbáltam. Nem készítettem útitervet, nem volt konkrét napi célom, csupán igyekeztem befelé figyelni, hogy biztosan meghalljam Isten szavát, amikor szól hozzám. Hamarosan útitársam is lett egy mellém szegődött kanadai hölgy, Keri személyében. Beszélgettünk a világról, az életünkről, munkahelyünkről és Keri nagy váltásáról. Feladta korábbi munkáját és ápolóként hivatásra, küldetésre talált.

Döntésében felismerni véltem, hogy a hivatásom nem távoli országokban, hanem gyermekkori álmomban keresendő. Akkor ugyanis orvos szerettem volna lenni, s mert megtudtam tőle azt is, hogy váltani sosem késő, számomra „időhiány” miatt az orvosi pályára már nincs esély, ápoló még lehetek…

De hol marad a válasz a szerzetességre? Már majdnem két hete zarándokoltam, amikor Burgosban két ferences szerzetessel találkoztam. Isten úgy „rendezte”, hogy éppen egy időben legyünk ott.

Mit kaptál ettől a véletlennek tűnő találkozástól?

Semmi különöset, csak a világ fordult meg velem! Azóta sokszor eszembe jut, hogyha tudnánk, hány és hány hasonló alkalom van életünkben, amikor tudtunkon kívül egy gesztusunkkal, vagy csak hitelesen megélt életünkkel megváltoztathatjuk egy-egy embertársunk életét, akkor teljesen másként élnénk a világban. Akkor élnénk csak igazán abban a világban, amelyet az Isten jónak teremtett. Hasznos néha ezen elmélkedni, egy olyan szemüvegen keresztül szemlélni a körülöttünk lévő mindenséget, testvéreinket, jó, vagy kevésbé üdítő kapcsolatainkat, ahogy az Úr Jézus látta azokat. „Hirdesd az evangéliumot, és ha szükséges, használj szavakat is!” – megannyi helyről hallottam, olvastam már ezt a hangzatos aforizmát, akár Assisi Szent Ferenc atyánk is mondhatta volna, ennek ellenére e szavak nem neki tulajdoníthatók. Ferenc a Meg nem erősített regulában hasonlóképpen így ír erről: „Cselekedetekkel azonban minden testvér prédikáljon.” Egy kedves ferences paptestvérem (aki már sajnos nincs köztünk), amikor meglátogattam őt habitusban, gyakran azt mondta, látom, már megint evangelizáltál az utcán. Ez a két római ferences tesó is így evangelizált, szavak nélkül hívtak meg a Ferences Rend nagy családjába. Amikor 27 nap küzdelem után sírva ott álltam Szent Jakab ezüst szarkofágjánál, már tudtam, mi a hivatásom. Egyet kértem, kettőt kaptam. Kimondhatatlan eufórikus hangulatban voltam. De azt is tudtam, hogy elérkezett az idő, amikor vissza kell térnem a világba, ahol továbbra is élnem kell, de ezentúl már nem a világból!

Hová vezetett a visszatérés útja és merre kanyargott?

Első utam szüleimhez vezetett, aztán ismét a kivik országa, a maori kultúra világába utaztam és egy röpke év alatt ottani életemet lezárva 2012 őszén hazaköltöztem. Ezt követően minden döntésem céltudatos volt. Kanyargós helyett egyenes út vezetett az új hivatásomhoz és a Ferences Rendbe. Beiratkoztam Szegeden az ápoló szakra, 2014 februárjában felvettek a jelöltek közé, márciusban pedig már a szegedi Ferences Rendház lakója lettem. Tanulmányaim végzése közben, de még a jelöltség előtt két idősek otthonában is dolgoztam. A Szécsényben töltött novíciát után a Rendünk által fenntartott pasaréti Gondviselés Háza Gondozási Központban dolgoztam. Közben elvégeztem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola katekéta-lelkipásztori munkatárs szakát.

Most az Országúti Rendházban vagyok otthon és látom el az idős atyák gondozását, meg „foltozom” a testvéreket, akiknek szükségük van egészségügyi ellátásra. 

Miért éppen az idősek szolgálata?

Szerencsés helyzetben voltam/vagyok, hogy a Ferences Rendet választotta nekem az Úr – és persze én igent mondtam rá –, ugyanis a mi szerzetes közösségünk teljesen nem kötelezte el magát egyik irányba sem. Tehát nem vagyunk tanító rend, bár tanítunk, sem prédikátorok nem vagyunk, miközben az atyák prédikálnak, és még betegápoló rend sem, mégis vannak testvérek, akik ezt a szolgálatot végzik. Mivel volt lehetőségem renden belül a megszerzett új hivatásomban dolgozni, és adott volt az idős atyák körüli segítségnyújtás igénye, így a kettőt ötvözve amióta a Rendben élek, ez a fő feladatom, a Rendházakban élő idős atyákat gondozom, ápolom.

Ferenc atyánk életének tanulmányozása közben elém került a Rivotortóhoz köthető rendalapítási történések meglepő mozzanata, ahol Ferenc a megtérése előtt oly utálatosnak talált leprásokat ápolta, mosta sebeiket, meghallgatta őket, vigaszt nyújtott nekik. Ők voltak azok, akiket kitaszított a társadalom, a perifériára kerültek, senki sem akart még csak tudomást sem venni róluk, nem hogy köztük éljen. Sok minden nem változott a középkor óta, csak most nem e szörnyű bőrbetegségben szenvedő embereket rekesztik ki, hanem az olyanokat, akik nem „hasznosak” a társadalom számára, akiknek szava nem hallatszik, akik nem tudják megvédeni magukat a „nagyokkal” szemben (gyermekek, idősek, fogyatékkal élők, hajléktalanok stb.). Korunk „kitaszítottjai” ők. Bár Ferencnek nagyon sokat adott ez a „Legyenek mindnyájan egy!” (Jn 17,21) mindent felforgató felismerése, ennek ellenére nem betegápoló rendet alapított, viszont későbbi evangéliumi életét nagyban meghatározta.

Ferencesként, Ferenc nyomán Krisztushoz közelítve szívesen dolgozom olyanokkal, és olyanokért, akik idősek és segítségre szorulnak.

Meggyőződéssel mondott szavaidból úgy érzem, valóban hazaértél és a helyeden vagy, mégis, mert fiatal és szerzetes vagy, érdekelnének a hosszútávú céljaid. Van, lehet ilyen egy szerzetes életében?  

Igazán egy célom volt, ahogy először átléptem a szegedi Rendház küszöbét, ez pedig nem más, mint a ferences rendben tett örökfogadalmam. A kitűzött cél 2019. szeptember 14-én teljesült. Ezentúl nem is akarok igazán semmi nagyot elérni, vagy mást tenni, mint amit most is teszek, csak egyszerűen ferences szerzetesként szeretnék élni életem minden napján. Sokan kérdezik, hogy most már akár szentelhetnének is, miért nem kérem a papság szentségét. Én úgy gondolom, a papság egy szerzetes életében (ahol a szerzetességen van a hangsúly, nem a betöltött szolgálatokon) egy út, de nem az egyetlen út, amelyet választva építhetjük Isten Országát. Szoktam mondogatni, hogy mindegy hogy pap, pék, vagy portás, egy a lényeg, hogy szerzetes. Azt viszont szeretném hangsúlyozni – bizonyára laikus szerzetes testvéreim egyetértenek velem –,  hogy mi nem laikus szerzetesek maradtunk, hanem laikus szerzetesek vagyunk. A laikus megnevezés esetünkben nem a tudatlan személyt, hanem azt jelenti, hogy nem vagyunk a klérus, a papság része, de ettől még mi is igazi – nem klerikus, hanem laikus – szerzetesek vagyunk! 

Isten adjon sok erőt a Teremtett világ értékeinek, benne az idős Testvérek életének védelméhez, gondozásukhoz. Maradj hűséggel az Úr ösvényén, amely „…szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.” (Zsolt 25,10) Kedves Levente Testvér, köszönöm, hogy a beszélgetőtársad lehettem.

Csegezi Mária

Megjelent: Országút című folyóirat, az Országúti Ferences Plébánia lapja 2022. őszi számában

Forrás és fotó: ferencesek.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
✟ Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41