A szerzetesség, azon belül a bencés rend magyarországi megjelenését Szent István király apostoli tevékenységének részeként értelmezhetjük. Mindamellett – nem vitatva, hogy a bencések 996-ban telepedtek le hazánkban és 1001–1002-re datált alapítólevélben kapták első privilégiumaikat a szent királytól – Pannóniában már a VIII. század végétől a honfoglalásig terjedő mintegy száz esztendőben jelentős volt a salzburgi érsekség missziós tevékenysége, amely az apostoli szent király térítő munkájának alapvetéséül szolgált.
A salzburgi érsekség a salzburgi bencés monostorból nőtt ki, első érsekei egyszerre voltak apátok és püspökök, és az érseki címet 798-ban Pannónia területén végzett missziós munkájuk eredményeképpen nyerték el. Ezzel a keleti Frank Királyság, nevezetesen Nagy Károly birodalma visszaszerezte a nyugati kereszténység számára az egykor oly virágzó, de a népvándorlás által romba döntött római misszió területeit.
Pannónia-szerte több tucat templomot épített, székhelyül pedig, Szent Adorján-patrocíniummal, Mosaburgot, a későbbi Zalavárt választotta, ahol felépítette a leendő püspöki templomot. Salzburg érseke e missziós eredmények és ősisége folytán mindmáig viselheti a „Primas Germaniae” megtisztelő címet.
A Karoling-korszakban önálló pannóniai bencés letelepedésről nem szólnak sem a régészek, sem írásos forrásaink, mégis vélhető, hogy nagyrészt bencés szerzetesek irányították s végezték is a munkát, és az alapok megvetésekor szilárdulhatott meg egyfajta egyházi szókincs, amely főleg a latinból a mai ausztriai területeket benépesítő karantán szlávra (a szlovén elődjének tekinthető nyelvre) fordította a fontosabb egyházi kifejezéseket, s ennek egy része maradt fenn a későbbi magyar egyházi szakterminológiában, mindmáig ható érvénnyel.
Ez a fajta missziós lelkiség nem volt idegen a bencésektől, akik a kontinens germán tájain már korábban is az ír-skót szerzetesek munkájára építettek, majd az angol-szász bencés missziós tevékenység eredményeként honosították meg a kereszténységet.
Salzburg is e missziónak köszönheti létét, mely a bajor kereszténység része, és amely Bonifatius Wynfrithre (Winfriedre) (†754), angolszász bencés vértanúra, Germania apostolára vezeti vissza kezdeteit. „Peregrinari pro Christo”, zarándokolni Krisztusért, volt az egyik alapgondolat az ír-skót szerzetesség lelkiségében, és ezt az örökséget vitték tovább a kontinensen kezdetben az angolszász, majd a germán eredetű bencések.
Bencések Pannóniában Szent István idejében
A bencés missziót a X. század végétől, csakúgy, mint korábban, nem centralizáltan, hanem decentralizáltan kell elképzelni. Velencének köszönhetjük Szent Gellértet, más néven Gerardo di Sagredót, a Velencétől délre fekvő mocsarakban megtelepedő Szent Romuáld kamalduli remetéit küldte ugyan hazánkba, ők azonban csak a gyepűvonalig jutottak. Ilyen volt Prágai Szent Adalbert missziója, akinek személyéhez a hagyomány Vajk megkeresztelését köti, és akinek fiai hazájukból menekülve még Géza fejedelem országában kaptak menedéket, és alapították meg Pannonhalmát.
Nehéz lenne megnevezni a Szent Adalbert-tanítványokat, mert a középkor kutatói máig nem tudtak megegyezni abban, hogy a gyér forrásokkal rendelkező korszakból fennmaradt nevek hány személyt jelentenek. Anasztáz, Asztrik, Radla, Sebestyén, Domonkos apátok, érsekek és püspökök neve az első hazai latin nyelvű írásbeliség okleveleiben fordul elő.
Bizonyosnak mondható, hogy e körből kerültek ki az első pannonhalmi apátok, az első esztergomi és kalocsai érsekek, s az első győri püspökök. Érdemükből atyjuk és mesterük, Szent Adalbert, az Esztergomi Főegyházmegye egyik védőszentje lett.
Prága második püspökének tisztelete máig élő és nemzeti méretű mind Lengyelországban (Szent Wojciech), mind a cseh és szlovák kereszténységben (Szent Vojtech néven). A Temesköz missziójára alapított Csanádi Egyházmegye élére pedig 1030 táján a velencei bencés, Gellért került.
Szent Anasztáz, az első pannonhalmi apát a barokk kori történeti hagyomány szerint azonos Asztrikkal, aki pécsváradi apát, majd kalocsai érsek, s átmeneti időre esztergomi érsek is volt. Asztrik személyére a lengyel középkort kutató lengyel történészek is igényt tartanak, mint a Poznań környéki Mestris/Meseritz, mai nevén Międzyrzecz Wielkopolski monostorának apátjára (Györffy György), akiről azonban Gerard Labuda poznańi Adalbert-szakértő azt tartja, hogy Pécsvárad (Vasas-hegy/Mecsekhegy/Mons Ferreus) apátja lett volna.
Így Asztrik személyét még mindig homály fedi, egyben jelzi, hogy a középkorászok is függnek forrásaiktól, feladatuk egy puzzle kirakásához hasonlít, és az általuk rekonstruált kép hiányosságainak megoldását szívesen utalják át a szomszéd országok történészeinek illetékességébe.
Ez természetesen egyben ki is jelöli a misszió korabeli földrajzi területeit és az írásbeli források keletkezésének térbeli elhelyezését, s fölveti a szomszédos egyházi területekre, így a bajor és magyar, a cseh/morva és magyar, a lengyel és magyar területekre lokalizálható írásbeli források szinoptikus olvasatának és értelmezésének szükségességét. Ehhez azonban számos nyelvet kell megtanulni, ezért a munka csak döcögve halad.
Első liturgikus kódexeink is bencés vonatkozásúak, de nem Clunyre vezethetők vissza, hanem a lotaringiai Gorze monostorának reformjára.
Királyi alapítású monostorok
István király uralkodása alatt öt bencés monostornak is királyi kiváltságlevelet adott: Pannonhalmának, Pécsváradnak (1015 körül), Bakonybélnek (1018 körül), Zalavárnak (1019, 1024) és Marosvárnak (Csanád, 1030). Ezeken kívül a Nyitra melletti Zobor Benedek-rendi apátságát remeteség létrejötte előzte meg. Az ötből négy Pannóniában, a Dunántúlon helyezkedik el.
Ezek a bencés központok missziós központokként működtek, földrajzi elhelyezkedésük jelzi, merre volt nagyobb népesség, amelynek evangelizációja lett a következő feladat. Ezeket az első monostorokat a későbbi premontreiek kolostoraihoz hasonlíthatjuk, amelyek lelkipásztori központként alakultak meg.
Szent István idejében az általunk ismert egyházi személyek, így a bencés szerzetesek is a szomszédos országokból érkeztek. Gellért, amikor Csanádra került, tizenkét dunántúli bencés szerzetest kapott segítőtársul, akik közül négy volt pannonhalmi. Szent Günter bajor bencés Bakonybélben remetéskedett, majd misszióját püspökként Bajorországban folytatta. Az első zalavári apát, egy bizonyos Petrus remete 1019-ben templomot, 1024-ben monostort kapott István királytól.
Az első néven nevezett hazai hivatás Pannonhalmi Szent Mór pécsi püspök.
Az egyes kolostorok ápolják elődeik emlékét, listák szedik őket, haláluk (égi születésük) napjáról megemlékeznek. Szent István korának írott forrásaiból kevés nevet ismerünk, még az apátlisták összeállítása is nehézségekbe ütközik.
A magyarországi misszió, a germániaihoz hasonlóan, nem pontszerű, hanem hosszú évszázadokon át tartó folyamat, amely a Szent Istvánnak tulajdonított korszakban vált sikeressé.
Vegyük azonban figyelembe, és erre éppen Szent Gellért vértanúsága figyelmeztet, hogy Vászoly királyi leszármazottai, így a Tihanyt alapító Endre, majd Béla, illetve a Somogyvárt alapító Szent László bölcsessége nélkül, meglehet, hogy a Szent István-i misszió sem ért volna célba. A szent király halála után összeomlóban volt a friss kereszténység, majd éppen a Vászoly-leszármazottak érdemeiből szilárdult meg.
Szerző: Somorjai Ádám
Forrás és fotó: orszagut.com