Ugrás a tartalomra
normál Hazai
2018. október 8. 13:00
Hatvan

A szeretet virtuóza - Kriszten Rafael emlékezete

A vészkorszakban zsidókat mentett, a háború utáni ínségben szegénykonyhát üzemeltetett, majd Hatvanban szervezte a népek kulturális életét. Kriszten Rafael ferences atya végül mégis az ÁVH börtönébe került, ahol megkínozták és később a börtönben halt meg.

„Te pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?” – kérdezte az egyik őr Kriszten Ferenc Rafael atyától, az újhatvani ferences kolostor 1950 nyarán letartóztatott házfőnökétől, miután a pátert és rendtársait az ügyükben hozott elsőfokú ítélet meghozatalát követően átszállították a váci börtönbe. Rafael atya a hideg idő ellenére felül ugyanis mindössze egy kabátot viselt. Vélhetően a hiányos öltözet is hozzájárult ahhoz, hogy a hívei körében nagy népszerűségnek örvendő, a szegények és az elesettek felkarolását lelkipásztori szolgálata sarokpontjává emelő ferences szerzetes élete néhány hónappal később egy rabkórházban ért véget.

Az 1899-ben az erdélyi Körösbányán született Kriszten Ferenc, akinek egyik őse a norvég katolikusüldözés mártírja volt, 1915-ben került a pécsi ferencesekhez, majd Gyöngyösön folytatott teológia tanulmányait kveötően 1922-ben szentelték pappá. A Rafael szerzetesi nevet felvett páter szolgált az erdélyi Máriaradnán, Szatmárnémetiben, majd Pécsen és Kecskeméten. 1937-ben Budapestre került, ahol előbb a Pasaréti úti, majd 1941 és 1946 között a Margit körúti ferences kolostor házfőnöke volt.

A páter tevékeny részt vállalt az embermentésben. Az anyakönyvek szerint 1944–45-ben a Margit körúti plébánián 2700 zsidó származású személy tért át a katolikus hitre, ám Rafael atya nem csak ily módon segítette az üldözötteket. „A zsidóügyek szörnyű munkát jelentenek. […] A nunciatúra menleveleket bocsátott ki, amiket néha figyelembe vesznek. Akiket közben deportáltak, ilyen menlevél felmutatása ellenében vissza lehetett hozni. Ilyen expedícióra felkért engem is Angelo Rotta apostoli nuncius” – olvasható a kolostor Historia Domusának egyik 1944. novemberi bejegyzésében.

Az atya jobb keze megsérült, amikor a Margit híd november 4-i felrobbantását követően egy rendtársával részt vett a sebesültek ellátásában, a vízből kiemelt halottakat pedig ellátták az utolsó kenet szentségével, ám felkötött karral is vállalkozott az útra. Bár a mentőcsapat kocsiját több baleset is érte, a páternek pedig az expedíció egy pontján az eső ellenére több kilométeren keresztül gyalogolnia kellett, napokkal később utolérte a menlevelek tulajdonosait. „Siralmas állapotban érkeztek a kelenföldi pályaudvarra, ahonnan vánszorogva tették meg az utat a rendőrlaktanyába. Csak ott bocsátották őket szabadon” – jegyezte fel a házfőnök.

Az ostrom végeztével, mivel gyakorlatilag megszűnt a közellátás, a barátok népkonyhát nyitottak, amely sokaknak az életben maradást jelentette. A szegénykonyha működtetése komoly erőfeszítésbe került, ám a házfőnökben fel sem merült a bezárása. Egy alkalommal megkérdezte egyik rendtársától, Hilár testvértől, hogy mennyi élelmük van még. „Ha tartjuk a népkonyhát, egy napra, ha csak a rendháznak főzünk, akkor egy hétre” – hangzott a válasz, mire Rafael atya azonnal rávágta: „Addig eszünk, amíg a híveink!”

A pátert 1946-ban ismét Pécsre, majd 1949 augusztusában Hatvannak a Zagyva bal partján felépített, főként vasutasok által lakott városrészébe, Újhatvanba helyezték. A helyi ferencesek amellett, hogy minden eszközzel igyekeztek támogatni a rászorulókat, a kolostort egyfajta kulturális központként működtették, és a közösségi életnek további lökést adott, amikor páter Kriszten lett a házfőnök. Rafael atyát az újhatvaniak halk szavú, derűs, szelíd és barátságos embernek tartottak, aki gondot fordított rá, hogy hívei életkörülményeit és problémáit behatóan megismerje, és aki egy fiatal híve „pogány” játékbabájának megkeresztelésében sem talált kivetnivalót.

1950 nyara döntő változást hozott a barátok és a hívek életében. Ekkor már az ország több pontján folyt a szerzetesek kényszerlakhelyre hurcolása, amely a kommunista párt által az egyházak ellen évek óta folytatott hadjárat egy újabb állomását jelentette. A szerzetesrendekkel való leszámolás jegyében indított hajsza Révai József népművelési miniszternek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége (MDP KV) ülésén elhangzott, majd június 6-án a párt központi lapjában, a Szabad Népben is lehozott beszámolójával vette kezdetét, amelyben a szerzetesrendek „a klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezeteiként” jelentek meg.

1950. június 19-én a hajnali órákban két teherautó állt meg az újhatvani ferences kolostor előtt, rajta Tatáról és Mosonmagyaróvárról új (kényszer) lakhelyükre szállított piaristákkal, szolgáló szerzetesekkel és apácákkal. A templom és a kolostor köré sereglő híveknek meggyőződésükké vált, hogy a ferencesek helyére hozták őket, és elhatározták, hogy megakadályozzák a barátok elhurcolását. Kezdetét vette a tüntetés, amelyen a hatvani rendőrkapitány jelentése szerint délelőtt tíz óra körül 600-700, az esti órákban pedig 600-1000 tüntető vett részt. A magas létszámhoz hozzájárult, hogy a nem messze található iskolában a szülők aznap íratták be a gyerekeiket, ráadásul az ekkor kezdődött aratásra igyekvők, valamint a cukorgyári munkások közül is sokan kapcsolódtak be az eseményekbe. Rafael atya – a fővárosból a helyszínre küldték Lombos Lajos államvédelmi őrnagy utasítására – hiába szólította fel többször is a tüntetőket a hazatérésre, nem tágítottak.

A tüntetést végül a helyszínre rendelt ÁVH-s különítmények verték szét, akik a késő esti órákban átkutatták a környék lakásait és a kolostorba is berontottak. Miután agyonlőtték a kutyát, mert az megtámadta őket, összetörték a berendezési tárgyakat, és ütlegelni kezdték a rendházban tartózkodókat, akik közül többen elájultak. Egy visszaemlékező piarista szerzetes szerint „Rafael atyát annyira megverték, hogy orrán-száján át csorgott a vére”.

A rendházban szolgáló négy ferences pátert, valamint két laikus testvért betuszkolták egy teherautóba, ahol letérdeltették őket. Egyikük rosszul lett, mire az egyik ávós rászólt: „Ha elájulsz, a szádba hugyozok, majd magadhoz térsz! Bitang népnyúzó grófi származékok, majd most megtanítunk benneteket!” – emlékezett vissza Veres János Géza atya. Miután azonban az őrök megtudták, hogy egyik fogolynak sincsenek grófi felmenői, engedélyezték számukra, hogy leüljenek.

Az első állomás az ÁVH rettegett központja, az Andrássy út 60. volt. A Rafael atyával szembeni bánásmódról Géza atya visszaemlékezéséből következtethetünk. A lelki megfélemlítés része volt, hogy mielőtt kihallgatásra vitték, a pátert teljesen meztelenre vetkőztették és mindenét átvizsgálták, még a legintimebb testnyílásait is. Az igazi kegyetlenkedés azonban azt követően vette kezdetét, hogy a rabokat átszállították a Markó utcai börtönbe. Géza atya talpát gumibottal verték, és több körmét is letépték. „A »kezelők« lábán gumiharisnya volt, hogy ne ficamodjon ki a lábuk, amikor rúgnak. Felváltva rugdaltak. Egyik a fejemet, másik a tomporomat meg a heréimet […] Amikor összeestem […] elkezdték tépni a hajamat. Már alig volt hajam” – emlékezett vissza.

Kriszten Rafael és társai kihallgatási jegyzőkönyvei alapján nyilvánvaló, hogy vallomásaik nem saját gondolataikat tükrözik. Az 1950. július 27-én keletkezett ÁVH-s összefoglaló jelentésben már megjelent a szerzetesek elleni eljárásban végig megfigyelhető legfőbb koncepciós mozzanat: eszerint a tüntetést előkészítő barátok laikus támogatóik segítségével „helyi jellegű fegyveres lázadássá” szerették volna kiterjeszteni a demonstrációt, majd „az országot behálózó megmozdulásokat akartak, […] amelyek […] döntően gyengítik, vagy megdöntik a demokratikus államrendet”. Hogy az eljárást egy előre kidolgozott koncepció mentén folytatták le, legvilágosabban egy, a politikai rendőrségen szintén júliusban kelt belső feljegyzésből derül ki, amelynek szerzői kifejtették, „nehézséget jelent, hogy a szerzetesek és a tüntetés hangadói között nem mutatható ki kapcsolat”.

Miután a vádirat szerint az újhatvani események egy láncszemét jelentették „annak a sorozatos támadásnak, melyet az angolszász imperialisták és a […] a Vatikán irányítása alatt álló fekete reakció dolgozó népünk és népi demokráciánk ellen indított”, aligha meglepő, hogy az elsőrendű vádlott Kriszten Rafaelt a Budapesti Megyei Bíróság az évtizedekkel később, 2005-ben a halálos ágyán megtért Olti Vilmos által vezetett büntetőtanácsa 1951. január 31-én a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom kezdeményesében és vezetésében bűnösnek találta és életfogytig tartó börtönre ítélte.

Ezt 1951. május 26-án a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta. A többi páter és a három, a tüntetésen részt vett világi elítélt enyhébb büntetéseket kaptak. A két laikus testvért, Beluczky Sándor Cirjéket és Kálvin József Kallisztot Kistarcsára internálták, 34 hatvani férfi pedig Recskre került. Az elítélt és internált hatvaniak családtagjait a Hortobágyon létrehozott zárt táborokba telepítették ki.

A börtönbüntetésre ítélt ferencesek 1956-ban elnöki tanácsi kegyelemmel szabadultak, Rafael atya ezt azonban már nem érte meg. A korábban is gyakran betegeskedő páter egészsége a börtönkörülmények között végképp megrendült. Tüdőproblémái kiújultak, és végül ez vezetett korai, 1952-ben a börtönkórházban bekövetkezett halálához. Édesanyja még évekkel az atya halálát követően is több levelet írt a hatóságoknak, mivel szeretett volna találkozni a fiával, választ azonban egyszer sem kapott.

A ferencesek ellen hozott ítéletet a Fővárosi Bíróság 2000 februárjában semmisnek nyilvánította. Kriszten Rafael – ahogy a Magyar Katolikus Rádió egyik munkatársa, E. Román Kata nevezte, „a szeretet virtuóza” – egyike azon hét ferences vértanúnak, akiknek boldoggá avatási ügye az egyházmegyei szakaszt követően, 2013 szeptemberében a vatikáni Szenttéavatási Ügyek Kongregációja elé került. Az eljárás jelenleg is folyamatban van.

Írta: Csornai Emil

Forrás és fotó: mandiner.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41